Miközben a fél ország azt számolja, milyen umbuldákkal juthat ki a magyar focicsapat az Eb-döntőre, egy aligha esélytelenebb, csupán jóval kevesebbért játszó válogatott a világ (és nem Európa) legjobb tizenhat csapata közé próbál kerülni. Április 15-21. között a Budapest Sportarénában rendezik a Divízió 1-es jégkorong-világbajnokságot.Amagyar jégkorongsport mindig is tartotta magát az ütöttek még minőséghez, már ha nem számoljuk a háború előtti úri murit, amikor a magyar hoki-arisztokrácia az 1934-es vb-n kétszer is ikszelt a sportág őshazájának számító Kanadával. De ahogy világszerte nőtt a korongosok száma, és egyre többet nyomott a latban, hogy se tundránk, se jégcsarnokunk, a válogatott megrekedt a B és C csoport között ingázók felhígult társaságában. A SZU széthullásával és Csehszlovákia kettéválásával a józan számítások szerint a magyar hokinak be kellett volna érnie néhány sörmeccsel a D csoportban. Csakhogy szinte a semmiből olyan utánpótlás-generáció cseperedett föl, amely tavaly már
majdnem beverekedte magát
a sportág élvonalába. Aki figyelemmel kísérte a magyarok csoportmeccseit a múlt évi világbajnokságon, igazi sportcsodával lett gazdagabb: úgy levertük a jóval esélyesebb briteket (4-1) és az előző évben A csoportot megjárt Norvégiát (3-1), hogy még csak annyit sem tudtak mondani: "Örüljenek ezek a fiúk, ha télen befagy a Balaton!" Pedig mennyire igazuk lett volna: a bajnoki mezőny ma már mindössze két profi klubot tud felmutatni (Alba Volán, Dunaferr), és fedett hokicsarnokból sincs több. Ehhez képest csak az utolsó fordulóban, a dánoktól elszenvedett vereség után dőlt el, hogy idén nem a szlovákokkal vagy a kanadaiakkal körmérkőzünk a legmagasabb osztályban.
Azért ne révedjünk: a mostani ellenfeleink közül a kazahok és a lengyelek papíron sokkal esélyesebbek, az utolsó tétmeccseinken is alaposan megruháztak minket, ráadásul ők az ügyeletes liftezők az első és a második vonal között. Az viszont igaz, hogy numerikusan az esélyeink nőttek, hiszen három erősebbnek ítélt gárdával szemben most csak kettő került velünk egy akolba. A hollandokat, románokat és a litvánokat simán le kell zúznunk, és hogy legyen miért izgulni az utolsó fordulóban, miraculum miraculorumra (például egy buli utáni lepattanóból szerzett kapáslövésgólra) van szükség a kazahok ellen. Csodafegyvereink egy híján bevethetőek: hazatért az észak-amerikai profi ligában előszobáztatott Szuper Levente, akinek a lepkés kesztyűjét tavaly legszívesebben aranyba foglalták volna a szurkolók - a csapatsportban a csodavárás köztudottan a "messiás kapus" effektussal indul. A válogatott ékköve, az Ocskay-Ladányi-Palkovics hármas is karcmentes, ideje lesz bizonyítaniuk a kanadai táblázaton. Egyedül a svéd bajnokságban acélozódó Vas Jankó maródi, az utolsó kinti bajnokiján a harmadik harmad végén elszenvedett keresztszalag-szakadásáért a lengyeleket illene megbüntetni. Tavaly a csapat erőssége az irdatlan lelkesedésen kívül a fizikai felkészültségben rejlett, végig bírták a játékosok a magyar pályán sosem volt iramot és a sorozatterhelést, szokatlanul taktikusan és fegyelmezetten rakkoltak, mintha nem is hazulról hozták volna az alapokat. Tulajdonképpen erről van szó. Extra pénzt, létesítményt, reklámot - bármennyire is fideszes a hokiszövetség elnöke - a magyar jégkorong a legutóbbi időkig sem kapott, ami beszivárgott, az
a know-how,
a szakmát magasabb szinten művelő gastarbeiterek révén. Noha edzővonalon az első fecske már a 60-as években megjelent (Vladimir Kominek mester elvezette a nemzeti csapatot az innsbrucki olimpiáig), az áttörést azok az importszakemberek jelentették, akiknek a keze alatt a bajnokságot elárasztó öreg, de sebészkezű szovjet hokisok helyett ma már magyar korongosok tanulgatnak. Közéjük számíthatjuk a Székelyföldről érkezett Kercsó Árpádot, aki megalapozta az utánpótlást, és a klubcsapatok jelenlegi szakvezetőit: Dusan Kapustát és a válogatottat is irányító Jan Jaskót. Míg a magyar fociban bukott már meg edző, mert túl szigorúan bánt a játékosokkal, a hokiban a mieink vevők a kemény, szisztematikus munkára. Pedig Jaskó nem áll nagy mutyizó hírében: előző csapatától azért állították fel, mert a játékosok fellázadtak edzésmódszerei ellen. A szakvezető nálunk nem csak a tavalyi vb-n bizonyított: két és fél év alatt kétszer nyert bajnokságot, idén pedig az Alba Volánnal megnyerte az Interligát. A tavalyi magyar-norvég meccs pedig nemcsak azért marad emlékezetes, mert Ocskay góljánál Spiller István szakkomentátor még csak kapkodta a levegőt, a legnagyobb Szuper-bravúroknál már az arcát csipkedte, hogy felébredjen, hanem azért is, mert ezt a találkozót annyian nézték, mint a Bajnokok Ligája-döntőt, miközben ugyanaznap a fehéroroszok egy ötöst ragasztottak a kevésbé kameraképes magyar fociválogatott hálójába. A hokisok helytállására valószínűleg
csak az mtv vezetése nem
figyelt fel, pedig az idei, csomagban kínált szerződés feltételeit állítólag ők diktálták, bár a végén elfelejtették aláírni a kontraktust. Pár hét alatt köztudottan nehéz szponzort találni a reklámidőre, ezért tiszta szerencse, hogy a Duna Televízió ötből három meccset mégis közvetít, a maradékra pedig talán beszáll a Sport 1, ha a húsvéti ünnepi sportprogramba is belefér. Április 15-től a Budapest Sportarénát is tesztelhetjük, hogy alkalmas-e a nevében szereplő célra. Mi bizakodóak vagyunk, noha a hat öltözőből négy inkább takarítószoba méretű, és a jég a próbafagyasztás éjszakáján elolvadt, pedig a megfelelő minőség érdekében még José Carréras tenormatador énekhangversenyét is kiiktatták a hoki-vb-re szánt minisztériumi napok elől.
Bogár Zsolt
