Felnőttkorom legEbebb Ebe

szerző
Rút Ernõ
publikálva
1996/27. (07. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Rút Ernő

Rút Ernő

Még csak egy nap telt el azóta az emberiség nagy közös retináján, a képernyőn, amelyen azóta ismét csend van, teszetosza közszereplők váltakoznak cserfes tekintetű bemondónőkkel és a monoszkóppal, a tévéshopok a fitness-cikkekről visszatértek kedves konyhai mindentudóikhoz; a képernyőn mintha még ott viharzanának a képek. Gascoigne gólja a skótok ellen, Poborsky labdájának íve, akárha volna holmi szövetséget elpecsételő giccses, ám hatásos szivárvány egy pogány rítus szerint, Vitor Baia feje felett, Seedorf vakondokkal cicázó pillantása a tizenegyese előtt, Amor kacéran, mit kacéran, már-már erotikusan megcsukló rohama a tizenegyese közben, Pearce proletárforradalmat előlegző rohama a tizenegyese után. És aztán persze

a vég képei,

ahogy visszazökken a világ a rendes kerékvágásába, az arany a németeké, ezúttal is, mint mindig. Győzőgép, gépgyőzelem. (No, nem mintha a németek nem érdemelték volna meg - lásd keretes -, de mégis.)

Ott kavarnak a hangok is, a magyar kommentátoroké, ha a bülbülmadárban van kappanváltozat, az lehet olyan. Ahogy az egyik nem tud mit kezdeni a mellette ülő Urbányi labdarúgóval, labdáit rendre elengedi maga mellett, mondja tovább a magáét, futballtörténelemként tálalt adathalmazról, rendületlenül. A másik patronjai, ahogy kéremszépenezik, hogy olyan közvetlen legyen, mint az a szabadnapos munkanélküli, aki mellettünk könyököl a kocsmapulton. És amit mondanak, ahogy egymást túllihegve gazsulálnak a németeknek, akik, ha tudnának róla egyáltalán, biztos nem várnák el ezt a Magyar Televíziótól. Csak, úgy látszik, őket így tanították, hogy mindig van valahol egy nagyhatalom, és azt szolgálni kéjszámba megy az alattvaló számára, de legalábbis benne van a tévések eszemeszében. Persze biztosan a kommentátoroknak van igazuk, valaki előbb vagy utóbb megveszi a TV 2-t, és az a vevő feltehetően Németországból jön majd - lapzártakor az MTM Kommunikáció mellett a Feldafinger Schmockerei neve keringett köz- s magánszájon -, és akkor ők a múltjukra hivatkozhatnak a nagy racionalizáláskor, hacsak a vevő úgy nem dönt, hogy hazaviszi az egész TV 2-t a telkire, felállítja rajta, hadd irigykedjenek a szomszédok. Persze lehet, hogy kommentálni kéne megtanulniuk inkább, adatok döcögős és rosszkori felolvasása helyett nézni azt a kurva meccset, és legalább úgy tenni, mint akik tudják, miről van szó, és örömükre van a látvány. Egyébként nagyjából ugyanez mondható el a közvetítések adásrendezőiről. Amit műveltek, az erkölcsileg ahhoz volt hasonló, mintha valaki óvodákba lopakodna be, és csendespihenő alatt kiinná a kancsókból a gyerekek kakaóját. Ha csak tehették, partjelzők és biztonsági segéderők terebélyes hátsó fertályát ismertették, részrehajlás nélkül, az angol meccseken is. Élesebb támadások idején gyakran és szívesen kalandoztak el a lelátókra, el-elidőzve koreai turistákon, német jópofikon, cseh skinheadeken, máltai sólymokon, török ki tudja, kiken; de mindig szociostrukturálisan, ha nagyon jobbkarlengettek valakik, sürgősen színes bőrű nézők után néztek, odalent közben gól lett. Meglehet, sikerült egy csapat krikettrajongónak összegyűlnie az adások körül. Esetleg Angliában is folyik a tömeges tévéprivatizálások egyik mellékszála, az, hogy megfelelő rámenősség révén bárkiből lehet médiatényező ideig-óráig.

Tönkre azonban még ők sem tudták tenni ezt az EB-t, ahol végre, nagyon hosszú idő óta először, eszelősen jó foci volt, főleg a vége felé. Az első fordulóban még döcögött a dolog, talán azért, mert

 

a bírók megint,

ahogy a VB-n is, mindent megtettek, nehogy kialakuljon már valami focira emlékeztető dolog. Gyakran tűnt egyfajta sajátos, talán posztmodern felfogású operett-előadásnak, ahogy a húsztagú tánckar körültáncikálja a csáboslilába és vadvinilfeketébe öltözött bonvivánt, kinézésre Honthy Hannácska unokaöccsét Répcelakról, aki cseresznyeajkai közt hetykén odatűzött, hercig kis fütyülőjével trillázik, mint tavaszi mező felett a párzó csalogány. Jujj, ezek a labdarúgók, milllyen duchvák, csilingelt fel a lelkükben egy hang. Talán. Lehet, hogy nem így volt, de a világbajnokság óta a szívünkbe költözött Leif Sundellnél azért egy filézett sügér többet tud a fociról. És volt még egy-két kirívó homály, fedje a nevüket feledés.

De mégis. Ahogy egy portugál támadás felháromszögezi magát, ahogy Van Der Sar vetődik, ahogy Sammer mackósan irányít, az olyan, amiért - na jó, egyebek mellett - érdemes élni.

 

szerző
Rút Ernõ
publikálva
1996/27. (07. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...