Németország titkon a berni csodában bízott, hogy 1954 után megint az a csapat nyeri a labdarúgó-világbajnokságot, amelyre előzetesen senki se kockáztatott volna egy lyukas pfenniget sem. Az utóbbi évek fiaskói ugyanakkor a közvéleményt bájos öniróniára tanították, amely az elfojtott nemzeti büszkeségen túl egyedül alkalmas arra, hogy kompenzálja
azt a mazochizmust, amivel a nézők kénytelenek végigülni Németország kilencvenperces szenvedéseit.Zico? Beckham? Figo? "Nem akármilyen játékosok!" - mondaná Knézy Jenő. De kik ők Thomas Linkéhez képest, aki a felsoroltakkal ellentétben bejutott a vb fináléjába? A német fociban a beckenbaueri elegancia, mint egér a Marson: itt Hans-Peter Briegelek, Klaus Augenthalerek és Dieter Eiltsok fémjeleznek egy-egy (arany)korszakot. Olyan, piócaként az ellenre tapadó, halál fegyelmezett, csúszni-mászni képes defenzívek, akik a játék nem hivatalos gyilkosai - az ütközet végéig rohannak, félsz nélkül ütköznek, és még attól is ellenállóbbak lesznek, ha megsérülnek. Akiknek nem a képességeik nyitnak távlatokat, hanem a német játékrendben megszabott lehetőségek, a csapat teljesítményében mérhető profit. Harci szellem, egységesség, fáradhatatlanul működő gépezet, ez a német labdarúgás évtizedek óta. Hogy megint a csúcs közelébe ért, azt a német sajtó úgy könyvelte el, mintha a visszavonult Boris Becker még egy sanszot kapott volna Wimbledonban. A Nationalelf júniusban váratlanul kiszakította a németeket a 2002-es esztendőre szóló apátiájukból. Schröder ugyanis már biztosan elbukta azt az ígéretet, amit 1998-ban a munkanélküliek számának csökkentésére tett, a nemzeti akadémikus attitűdöt
vérig alázta a pisai jelentés,
amely a német középiskolások közepesnél roszszabb képességeiről számolt be (Németország egy hellyel hazánk előtt a rangsorban), végül nitrofen nevű mérget találtak bioélelmiszerekben, mindez egyszerre túl sok volt ebben az ökofanatikusoktól hangos országban. Mellesleg: az októberi választásokhoz közeledve egyre valószínűbbé vált a bajor szabad állam kormányzójának (Stoiber) közelgő hatalmi térnyerése. Paraguay, majd Dél-Korea alázása után Schröder hirtelen a fiúkban kezdhetett bízni: Helmut Kohlt az olasz vb megnyerése után 1990-ben elsöprő többséggel választották újra, az 1998-as, horvátok elleni kiesés viszont a leváltását jelentette. Az SPD-kancellár Schilly belügyérrel kiegészülve Jokohamában üldögélt a dísztribünön, csakúgy, mint Stoiber aspiráns, miközben számos prominens a berlini Sony Centerben felállított kivetítőn izgulta végig a mérkőzést. A legfeltűnőbb mégis az volt, hogy a nemzeti szimbólumok használatától mindeddig ódzkodó zöldek külön ünnepséget szerveztek a döntő idejére, ahol megjelent Jürgen Trittin fundamentalista főszurkoló.
A döntő alakulhatott volna pikánsabban is, ha Törökország nem kap ki az elődöntőben a braziloktól. A politikusok kimondatlanul is örültek, hogy ez az összecsapás - több helyi villongással kiegészülve - elmaradt, a véleményformálók pedig arra hegyezték tollukat, hogy a vasárnapi szieszta idején két markáns futballiskola csap össze. Homo ludens lehet-e a homo faber? A játékosság, kreativitás és esztétika megtestesítője győzhet-e a célnak mindent alárendelő ellenféllel szemben? Avagy a szörnyeteg lebirkózhatja a szépséget? Az elemzésekből két dologra lehetett következtetni: a németek brazilok szeretnének lenni, de a brazilok is csak németes maníroknak köszönhetően nyerhetnek. Emitt a teljesítőképessége csúcsán szolgáló Thomas Linke, amott a lefojtott, tehetségéhez mérten szerény feladattal megbízott Roberto Carlos. A német drukkerek a számukra végül is kínosnak tetsző összehasonlításban mégiscsak találhattak maguknak egy igazi idolt: Oliver Kahn hálóőrt, akire a csapat játéka épül. A kapus, akit sokak szerint hallatlan becsvágya és mérhetetlen szorgalma a németség archetípusává is avat, már régóta küzd azzal a kérdéssel, amely - szintén nem kevesek szerint - a német nemzetet is kínozza: hogyan legyek szimpatikus? Kahnnak, ha a 2001-es BL-döntő után még nem, az ázsiai vb alatt biztosan sikerült az áttörés. Hat éve a Harald Schmidt-show-ban még orangutánnak gúnyolták, a szurkolók pedig banánt ajándékoztak neki, amikor az egyik meccsen dühében kirázta a lelket Herzog klubtársból. Ma ovációval fogadják, ha csak labdába ér, a német tinilányok popsztárként imádják. Igaz, ezt is németesen oldotta meg: konok következetességgel formálta át magát:
Tarzanból teuton szívtipró
lett. Nem csoda, hogy a Die Prinzen punkzenekar új számában jókat vihorászik rajta. A feltevés, hogy a latin szeretőknek a germán héroszokkal szemben végleg bealkonyult, mindazonáltal csak akkor fogalmazódott meg, amikor a vb-n elterjedt Carsten Janckerről, hogy a japán hölgyek bolondulnak érte.
A közvélemény a futballsikert Rudi Völler személyéhez köti, akit a játékosokon kívül Vogtsszal és Ribbeckkel szemben a közönség is elfogad. A dallam, amire az MTK-pályán a vonat Auschwitzba indul, Németországban a kapitány dicséretét visszhangozza (Es gibt nur ein` Rudi Völler). A szurkolói szokások ugyan keletebbre és az elfogyasztott alkohol mennyiségével arányosan extremizálódnak, de a himnusz éneklésénél szigorúan tartja magát a harmadik strófa, a "Sieg! Sieg!" buzdításra is mindkét kéz lendül, miközben figyelnek arra, hogy a mutatóujj magányosan vagy a középső ujjal "V"-t (fau) formálva az ég felé bökjön. Ha a sikongató ázsiai hölgyeket és az afrikai ütősszekciókat nem számítjuk, a szurkolás mikéntje is globalizálódott: az összes európai stadionban Verdi Aidájának Bevonulási indulója és a Pet Shop Boys Go west! című halhatatlanja hallik.
A döntőben beigazolódott a feltevés, hogy a brazilok is csak germán pontossággal és szorgalommal képesek győzni: a két aprócska momentum (Kahn hibája és Ronaldo két találata) senkit se tévesszen meg: ez a brazil játék nyomaiban sem emlékeztet Garrincha, Pelé vagy Socrates labdaművészetére, sokkal inkább a Zagallo-iskolára, ami miatt a mesternek az 1994-es világbajnoki győzelem után mégis mennie kellett. Felipe Scolari kapitány lemondásával idejekorán megelőzte az elbocsátását. Konzekvencia: a brazilok sem tudják, hogyan legyenek szimpatikusak saját maguknak.
A németek viszont egyre inkább: a második helyet (Vizeweltmeister!) országszerte óriási örömmel és mérsékelt erőszakkal fogadták.
Bogár Zsolt
(Heidelberg)
