Sajnos vagy szerencsére, mindenesetre elkezdõdött: ismét híres és jól dizájnolt focisták toszogatják a kissé meghökkentõre sikerült labdát (a foncsorozás amúgy remek ötlet: a golyó tökéletesen veri és szórja a portugál verõfényt) három hosszú héten keresztül. Egyelõre kicsit kevés a gól, mondjuk lapzártánkkor a svédek alaposan (ötször) belehúztak, s számomra feltûnõen hiányzik néhány átütõ egyéniség is, mint egykoron a büntetett elõéletû Töfting vagy az alkoholista Gascoigne - igaz, egy rendes politoxikomán nem sokáig húzná a negyvenfokos melegben.
A fehér városban
A gazdasági depressziótól sújtott portugálok érezhetõen sokat vártak a hazai Eb-tõl - látnivalóan a notórius öncsalás és a csõlátással párosuló szalmaláng-lelkesedés mûfajában vannak még a világon konkurenseink/testvérnépeink. A nyitány ehhez képest tragikusan sikerült nekik - ráadásul ezúttal nem foghatták a dolgot a korrupt bírói karra (lásd: guruló von) sem, nyomorult módon, elképzelés és ötlet, ennek megfelelõen csont nélkül kaptak ki a görögöktõl, akikbõl még bármi is lehet (s akik a portugálokhoz hasonlóan intõ, negatív példák minden törekvõ EU-tagállam számára: van, amikor semmi sem segít, s legfeljebb a verhetetlen tizenegy marad mint utolsó esély). A szomszéd spanyolok ehhez képest kifejezetten érdemdúsan kezdtek: tulajdonképpen simán verték az oroszokat, hiába drukkolt lelkesen az orosz nemzeti színekbe öltözött Roman Abramovics, aki keserû számûzetésben éli az elkergetett, dúsgazdag oligarchák szomorú mindennapjait, s talán soha sem térhet haza a festõi s számos orosz viccben megénekelt Csukcsföldre, melynek, mint közismert, õ az örökös kormányzója. Amúgy a gyõztes spanyolok több tekintetben átvették az olaszok egykori szerepét: például félõ, hogy hajviselet tekintetében õk diktálnak a továbbiakban, ami azért olyan szörnyû, mert leginkább a hardcore nyolcvanas évek retrójában utaznak. A keret tagjai szorgalmasan végigzongorázzák a '80-85-ös évjáratok alap new wave/szintipop bandáinak rettenetet keltõ séróit: az egyaránt elegánsan (amúgy Brian Ferry-sen) enervált Raúl és Morientes mullet-jei (ez az elöl rövid, hátul hosszú fazon, a gesunkenes Kulturgut logikája szerint elõbb popper, majd Bundesliga-frizura) fanatikus Spandau Ballet/Ultravox-rajongókra utalnak. A legkegyetlenebb fegyvert a végére tartalékolta Inaki Saez: ekkor jött a Limahlra szó szerint hajazó Fernando Torres, s az ember elkezdett reszketni amiatt, hátha a végére beszáll a teljes Kajagoogoo (esetleg a kissé, bár nem sokkal szofisztikáltabb Sigue Sigue Sputnik) is, ám a pánikba esett bíró ekkor inkább lefújta a meccset.
Az efféle rendezvények sajátos belsõ logikájának megfelelõen számos nyögvenyelõs meccset is el kellett viselnie a krónikus munkaundorban szenvedõ tévénézõnek - persze a horvátoktól és a svájciaktól nem is várt nagyon mást az ember. Szerencsétlen módon még emlékszünk rá, milyen jó is volt az a horvát csapat (vagy nyolc éve) amelyben még Boban, Suker, Boksic meg a kicsit Quasimodo-szerûen mozgó (de a labdával remekül bánó) Prosinecki volt a sztár. Sajnos a mostaniak már nem ennyire pengék, ellenben kiválóan ütnek hátulról könyökkel tarkóra. Különösen a Mornar nevû csávón látszik, hogy konzekvensen összekeveri a helyszíneket és a sportágakat: ez végül is futball és nem tisztogató hadmûvelet.
Nulla
A labda sajnos nem ember: hiába ütik-vágják, mégsem törik meg (az ismert mondás - eltöri a labdát - ebbõl a szempontból pusztán wishful thinking), s a rajta, valamint egymáson elkövetett válogatott kegyetlenségek után sem hajlandó a hálóba kerülni. Néha persze a finomabb bánásmód sem segít: az olaszok és a dánok pedig majdnem mindent megpróbáltak (a felhasznált eszközök sorában sajnos a pontos passzolgatás nem mindig szerepelt), ám hiába a sok felhasznált zselé és bálnazsír, a két kapuson (a szintén az Újhullámos Lexikonból elõlépett Buffon, továbbá Sörensen) rohadtul nem tudtak kifogni. (E helyütt hívnám fel a figyelmet Egri Viktor sportkommentátor teljesítményére, aki még egy jórészt középszar meccsen is fel tudja hívni magára a figyelmet a tárgyhoz egyáltalán nem illõ favicceivel és tréfásnak szánt, ám annál rettenetesebb asszociációival.)
Szegény, hülye Bekem
A fesztivál eddigi csúcspontjának a hastingsi csata óta immár hagyományosnak mondható angol-francia meccs bizonyult - még ha nem is úgy, miként arra bárki is számított volna. A felkészülést elõbb a helyi erõk kezdték meg: a barbár ultráktól már elõre parázó portugál hatóságok megpendítették, hogy az alkoholról a kenderszármazékokra áttérõ angol szurkolókkal toleránsabban bánnak majd, mint a notórius alkoholista garázdákkal, ám az elterelõ szándék egyelõre nem vált be. Lapzártánkkor a britek tovább vedelnek - bizonyára azért is, mivel a beszívott drukker a futball helyett alighanem egyéb (ingerekben jóval gazdagabb) szórakozás után nézne, esetleg elaludna az unalomtól. A megrögzött huligánok számítása majd kilencven percen át be is vált: a lelátóról áradó szeszgõztõl is fûtött angolok majdnem a lefújásig taktikusan játszottak, s szívósan õrizgették nehezen megszerzett elõnyüket - dacára annak, hogy legnagyobb sztárjaik (Owen, Scholes, Beckham) nincsenek valami csúcsformában. Igaz, a túloldalon Henry, Trezeguet és néhány cselt leszámítva Pires még ennyit sem mutatott. Apropó, szegény Beckham: mint bizonyára emlékeznek rá, egész tavasszal rajta csámcsogott/röhögött a világ, beleszámítva a Zámbó családra és Gregor Bernadettre lassan (nagyon lassan) ráunó honi tabloid szaksajtót. A házasságtörésért lágerfrizurával és ocsmány Fradi-sasos tarkótetoválással vezeklõ Beckham azután megint kapott egy esélyt a kiszámíthatatlan, gyakorta életnek nevezett automatától, miután a félretenyésztett harci kutyára emlékeztetõ Rooneyt szerencsésen elnyomták a tizenhatoson belül. De hát tudjuk: David ezt is elkúrta, a végén meg jött a kötelezõen hibázó angol védelem, s persze Zidane (aki addig szintén nem mutatott túl sokat), és berúgta, amit be kellett. Úgy látszik, a modern focinak is megvannak a maga Zorrói, akik megvárják, amíg minden nõ sikít, és csak a végén büntetnek.
Barotányi Zoltán
