Hoki-vb, C csoport : Helyi hősök

szerző
B. Harangozó Elvira
publikálva
1998/13. (04. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Erős volt pedig a pszichés nyomás: még a Stopli magazin Buli című melléklete is esélyesnek hozta ki a magyar válogatottat. Márpedig magyar válogatottra, de bármilyen magyar csapatra, nagyobb veszély nem bír leselkedni, mintha esélyesnek kiáltják ki. Olyankor leginkább elpénecolja a dolgot. De most nem ez történt: a mieink elsők lettek, és feljutottak a B csoportba.

Erős volt pedig a pszichés nyomás: még a Stopli magazin Buli című melléklete is esélyesnek hozta ki a magyar válogatottat. Márpedig magyar válogatottra, de bármilyen magyar csapatra, nagyobb veszély nem bír leselkedni, mintha esélyesnek kiáltják ki. Olyankor leginkább elpénecolja a dolgot. De most nem ez történt: a mieink elsők lettek, és feljutottak a B csoportba.

A szombaton befejeződött C csoportos jégkorong-világbajnokságnak volt egy titkos története is. Ez a MaNcs újságírói előtt akkor lett világos, amikor a pénteki magyar-litván meccs sajtótájékoztatójából egy árva szót sem értettek. Nem a hokiról magáról volt szó (ami nem is csoda, hisz´ a látvány önmagáért beszélt: 14-0 ide, ráadásul a litvánok végül is harmadikok lettek: ekkora volt a különbség a mezőny első két helyezettje és a többiek között), hanem úgynevezett esélylatolgatás folyt. Mi lesz, ha a Salamon Jenő provokál holnap? - tört fel egy borízű hang a kollégák sűrűjéből; "vagyis hogy hát a Jenőke, így mondom, hogy a Jenőke, ugye", javította ki magát aztán a tulajdonos. A mestert, Kercsó Árpádot nem érte váratlanul a kérdés: sokatmondóan kacsintott, és valami olyasmit válaszolt, hogy nem fog a Jenőke provokálni, hiába fogadkozott állítólag a meccs előtt, mert tudja, hogy ha provokálna, a vb után, a bajnokság kezdetén olyat kapna érte a saját közönségétől, a fradistáktól, hogy biztos nem fog a Jenőke provokálni.

No mert a helyzet az, hogy csak kicsit kellett volna a szemünket hunyorítani ahhoz, hogy a C csoportos döntőt magyar-magyar belügynek lássuk. A magyarok ellenfelének legalább két sora székely legény volt, Csíkszeredából egyrészt, meg a Fradiból és az Újpestből másrészt. Sőt a nagymenők közülük, Vargyas, a védő, Csíki Csaba, a villámléptű csatár meg Horváth és Kertész egyenesen Kercsó Árpád, a magyar válogatott szövetségi kapitányának tanítványai.

Kercsó ugyanis szintén a Székelyföldről telepedett át akkor, amikor a román jégkorong hierarchiájában az előmenetel helyett a "láthatatlan esernyőbe" verte bele a fejét: abba, amibe a magyarok általában bele szokták Romániában (vagy legalábbis a Ceausescu-érában bele szokták volt - ámbátor ezek a dolgok lassan változnak). Kercsó Árpádnak minden emberi és szakmai számítás szerint a román jégkorong-válogatott szövetségi kapitányaként kellett volna végeznie, ám ehelyett még a gyergyói hokicsapat kispadját sem kapta meg: mint a Narancsnak elmondta, ekkor telt be a pohár, és ekkor jött át Magyarországra. (A győzelem nagy elégtétel is a kapitánynak, amiből ő egy percig sem csinált titkot. Viszont Kercsó volt a vébéről megnyilatkozók közül kábé az egyetlen, aki dicsérte a román válogatottat, és a döntő után azt mondta, hogy mind a két csapatnak fel kellett volna jutnia, mert mind a kettő megérdemelné; és azt is mondta, hogy reméli, két év múlva a B csoportban megint lesz magyar-román: ők feljutnak tudnillik, mi meg nem esünk ki.)

*

A Székelyföldön egyébként nagy hagyománya van a jégkorongnak: tán a hideg teszi, tán csak így alakult (jobban mondva hagyták így alakulni), mindenesetre (a Narancs illetékes utazóinak tanúságtétele szerint) a játszótereken meg az iskolaudvarokon a kis székelyek inkább hokiznak, mint fociznak (nyáron gyep-). A Csíkszereda idén például bajnoki döntőt játszott a Steaua ellen, aminek Bukarestben helyre kis tömegverekedés lett a vége, még civilek is jégre léptek néhány pofon erejéig. A magyar hoki Romániában identitásképző és csoportkohéziós erő lehet, még akkor is, ha ezeket a szakszavakat a jobbára a református és unitárius és mindenféle más egyházzal meg a Bólyai-egyetemmel meg a magyar népdalok éneklésével kapcsolatban szokták használni azok a társadalomtudósok és politikusok, akik ösztönösen viszolyognak az érthető beszédtől. Ráadásul nem is akármilyen csoportkohéziós erő: a jégkorong olyan sport, ahol a keménység meg a verekedés meg a pofonok a küzdelem részei: örül, aki adja, örül, aki kapja (hisz´ visszaüthet az ártatlan!), és örül, aki látja. A dolgok végül is odáig fajultak, hogy a román válogatott magyar nemzetiségű tagjai a vébé előtt - épp a bukaresti tömegverekedés meg a Csíkszeredát, szerintük, sújtó állandó csalások és részrehajló bíráskodás miatt - a válogatottság lemondását fontolgatták.

Ezzel szemben eljöttek, és úgy küzdöttek a román nemzeti színekért, mint megannyi isten. Még akkor is, ha magyarok és románok külön sorokban játszottak, és állítólag nem is igen beszélgettek egymással. És ha a székely hokisok nyilvánvalóan tudatában voltak annak a ténynek, hogy otthon, vagyis a Székelyföldön - a szűkebb rokonságtól eltekintve - aligha akadtak olyanok, akik a döntőben ne a magyar válogatottnak, azaz: a román válogatott ellen, azaz: ellenük (a csoportkohéziós erő megtestesítői ellen) szurkoltak volna; és ha ezek a sportemberek - Kercsó szerint, aki pedig igazán ismerheti őket - akkor lettek volna a legboldogabbak, ha a magyar válogatottban játszhattak volna. Abszurd helyzet, szó se róla, de a legjobb benne az, hogy kialakulhatott, hogy volt: és nem lett helyette csupa románból álló román válogatott, mondjuk, a magyarok bojkottja vagy épp hátrányos megkülönböztetése miatt. Hanem egy fantasztikus, az utolsó pillanatokig nyílt meccs lett, magyar pályákon az utóbbi évek egyik legnagyszerűbb sporteseménye.

*

Mert hogy a múlt szombaton valami ilyesmit látott a nagyközönség, az biztos. A románok kettő-nullra elmentek az első harmadban, aztán a másodikban a magyarok három-kettőre fordítottak, aztán a harmadikban a magyarok némi szerencsével és egy nagyszerű kapussal kihúzták; volt lejm gól az egyik oldalon is meg a másikon is, volt hokiütővel orrba vágott, vérző magyar és felpofozott román, volt dráma, kiállítás, bánat, öröm; és lehetetlen volt nem szeretni "a magyar fiúkat", amikor a meccs végén térden meg hason végigcsúsztak a pályán, hátúsztak a jégen, össze-vissza dobálták a sisakjukat, az ütőjüket, a kesztyűjüket és magukat, artikulálatlanul mindenfélét ordibáltak, és egyáltalán, úgy viselkedtek, mintha abnormálisan nagyra nőtt ötévesek lennének. Vagy amikor Ancsin Jánosnak, az utolsó meccsét játszó idős (36) kapitánynak, az "Ancsin Jancsi lövőiskola" (Kangyal Balázs szava) alapítójának, aki Sárközy Tamás jogászprofesszortól és a hokiszövetség elnökétől a döntő után életműdíjat vett át, az egész csapat félt érdre ereszkedve (sőt egyesek effektív a jégre leborulva) fejezte ki hódolatát.

A magyar jégkorongból, ami eddig nem nagyon volt, sőt a józan ész szabályai szerint már régen meg kellett volna szűnnie, lett valami. Lett két vidéki nagy csapata, az Alba-Volán-Riceland meg a Dunaferr, két fedett csarnoka Fehérváron meg Dunaújvárosban, helyi hősei szép számmal, meg mintakövető kis csávói, akik Palkovics Krisztián meg Ocskay akarnak lenni, ha nagyok lesznek; lett egy stabilan B csoportos ifiválogatottja meg egész évben jeges edzési lehetősége a válogatottnak. A magyar válogatott egy-két évvel ezelőttig semmivel sem volt jobb a C csoport mezőnyénél: és akik ezen a vébén végigszenvedték, mondjuk, a spanyol-dél-koreait vagy a horvát-jugoszlávot, látták a sok lomha amatőrt, a korong felett elsuhanó ütőket, a kacska kezű hátvédeket, tudják, milyen nagy dolog az, ami történt a magyar hokival. Pedig még mindig nincsenek nagy pénzek benne: a magyar NB I tagjai például harminc- és hatvanezer nettóért játszanak, ami ugye csak zsebpénznek elég, és a játékosok épp ezért a mamájuknál laknak, aki enni ad nekik, és ruházza őket, és anyjuk helyett is anyjuk. Olcsó viccelődés lenne most a futballistáinkkal összehasonlítani őket, a válogatott tagjaival mondjuk, akik érezhető rosszallással vették tudomásul, hogy ha az osztrákok ellen szívnak, nincs dela (nyertek is, amilyen élelmesek), vagy arra gondolni, hogy a hokisoknak a győzelemért feldobott összegért (200 E HUF) magyar futballista köpködni és bazdmegezni is csak olyan ímmel-ámmal, igazi meggyőződés nélkül hajlandó a pályán öt meccsen át. (Pedig a magyar futballista mindkét szakágban ösztönös nemzetközi klasszis, és jóformán edzésmunka nélkül alkot kimagaslót.) Azt viszont jegyezzük meg, hogy a hoki van olyan látványos sport, mint a futball, és hogy a román válogatott legjobb (Kercsó szerint a legjobb) sora történetesen Újpesten vendégmunkáskodik. Vagyis hogy az Újpest legjobb sora játszott világbajnoki döntőt a Dunaferr meg az Alba Volán legjobb soraival. Ami minket illet, az őszi idényben megnéznénk őket még egyszer. És drukkolunk az egésznek, hogy ne menjen tönkre most már, ha nem muszáj.

*

A románok, amikor megszólalt a meccs végén a duda, először a kapusukhoz rohantak oda. Viorel Radu mindvégig nagy bombákat védett és ravasz ejtéseket, és olyan kápráztatóan jött ki a kapujából, mint Aphrodité a habokból, és sokszor csak ő meg a Jóisten látták a korongot, úgy süvített, és ő mégis megfogta; ötven bravúrt mutatott be és százat, és tényleg csak kétszer hibázott: a második meg a harmadik magyar gólnál, amin szépen el is úszott a meccs. Viorel a dudaszóra levette az álarcát, és sírva fakadt: a barátai aztán körülállták, és percekig vigasztalták: effektíve puszilgatás is volt. És ez nemes lélekre vall, mondjon bárki bármit. Figyeltük egyébként nagyon, hogy az eredményhirdetéskor, amikor a román csapatot bemondták, hogy viselkedik Budapest közönsége. Viorelt, a pityergő kapust, aki posztjának legjobbja lett, kifütyülték, ami nagy bunkóság volt még akkor is, ha esetleg - a közönség állításának megfelelően - valóban Szuper, a magyar fiú volt a torna legjobb hálóőre. És volt valami kis ocsmány fütyülés az ezüstérem kihirdetésénél is, tény: de az is tény, hogy volt taps is, és hogy a tapsolók tovább bírták, mint a fütyülők.

Amiből persze hiba lenne bármiféle következtetést levonni.

B. Harangozó Elvira

szerző
B. Harangozó Elvira
publikálva
1998/13. (04. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...