A doppingvadászat lassan fél évszázada központi jelentőségű az élsport világában. Ugyanakkor a nem mindig fair teljesítményfokozás egyidős a versenyszerű testedzéssel, s aligha tűnik el, amíg emberek egymásnak veselkednek a sportpályán - hozzátéve, hogy a dopping szinte olyan, stigmatizáló gumikategória, mint a drog.
Mint látni fogjuk, a doppingszernek minősülő anyagok körbekerítése során menthetetlenül összekeveredik a sportoló egészségének védelme (a nanny state, a túlgondoskodó állam szempontjai alapján) és a (sport)versenytorzító hatás kiküszöbölésének szándéka. Ráadásul az üldözött szerek közül csupán némely vegyületcsoportról állítható százszázalékos biztonsággal, hogy alkalmas teljesítményfokozásra - a többi esetében legfeljebb sejtelmek, és nem teljes körű vizsgálati eredmények állnak rendelkezésre. Arról nem is szólva, hogy akadnak anyagok, melyek használatát jószerével azért tiltják, mert egyes versenyzők szedik/szedték őket.
A doppingszerek kezeléséről, megítéléséről, nem utolsósorban a doppingnak bélyegzett teljesítményfokozók esetleges liberalizálásáról hosszú idő óta vita folyik. (A szerző e vitában többnyire egyetért Dénes Ferenc négy éve megjelent, óvatosan liberalizációpárti véleményével [Szabadság, szer, Magyar Narancs, 2008. augusztus 14.]. Még úgy is, ha tisztában van vele, hogy a liberalizálás vagy inkább dekriminalizálás a fejlett és önálló ítélőképességgel bíró, minden szempontból felnőtt sportoló fikciójából indul ki, noha a tapasztalatok azt mutatják, hogy számos - s nem csupán a sztereotípiákban szereplő kelet-ázsiai országokból származó - versenyző igen visszafogott autonómiával rendelkezik.)
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság makacsul kitart a doppingszerek és a doppingoló sportolók - a maga eszközeivel mért - kriminalizálása mellett, a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség (WADA) pedig a nem feltétlenül rokonszenves véreb szerepében mutatkozik. Hangsúlyozzuk: a szervezet honlapján (http://www.wada-ama.org/) is megtalálható listán olyan szerek is szerepelnek, melyek forgalmazását és néha fogyasztását az államok többsége maga kriminalizálja nem sportoló polgárai tekintetében is. Nekünk nem lehet más feladatunk, mint sportjog-pozitivista alapon sorra venni azt a jó pár vegyület- és hatóanyagcsoportot, ami az utóbbi évtizedekben szimbolikus értelemben a vádlottak padjára került.
Izomból szedik
A listánkban szereplő doppingszerek többségét nemcsak versenyek alatt, de versenyek között sem szabad fogyasztani.
1. Anabolikus szteroidok (precízebben: anabolikus-androgén szteroidok). Többnyire olyan, mesterséges vegyületek, amelyek képesek utánozni az emberi szervezetben (nagyobb mennyiségben főképp a férfiszervezetben) előforduló szexszteroidokat és androgén (a férfijelleg kifejlődéséért felelős) hormonokat, a tesztoszteront és a dihidrotesztoszteront. (Ez utóbbiak szigorú értelemben maguk is anabolikus szteroidok, és kivonatuk használatos doppingszerként.) Az 1930-as években szintetizálták e vegyületeket először mesterséges körülmények között, s máig alkalmazzák őket a gyógyászatban - a csontnövekedés serkentésére, étvágyfokozóként, a férfi nemi jelleg kialakulásának gyorsítására vagy éppen súlyos betegségek (rák, AIDS) tüneteinek enyhítésére. Az 1950-es évektől kezdve használják doppingszerként - a kezdeményező szerep (amerikai edzők vallomásai szerint) a szovjeteké volt. Magát a tesztoszteront viszont már azon ókori olimpikonok is alkalmazták, akik verseny előtt juhherekivonatot fogyasztottak - erre az esetre hivatkozik Lente Gábor vegyész is, aki a Száz kémiai mítosz című könyv ide vágó fejezeteiben tárgyalja a doppingkérdést. Vannak köztük különösen kedvelt hatóanyagok, mint például a sztanozolol, amellyel "minőségibb", tisztább izomtömeg-növekedés érhető el - s ezzel megérkeztünk az anabolikus szteroidok hatásmechanizmusához. E szerek (az anabolikus jelző a bonyolultabb szerkezetű, összetett élettani szerepű molekulák létrehozására utal) a csont- és izomtömeg-növekedést fokozzák, emellett gyorsítják az apróbb sérülésekből való felgyógyulást, s némely tekintetben sejtöregedés-gátló hatásuk is van.
Ezért persze fizetni is kell: a huzamos, pláne ellenőrizetlen használat mellett keringési problémák léphetnek fel (magas vérnyomás mellett balkamra-rendellenesség), emelkedhet az LDL-koleszterin-szint, zavarok jelentkeznek a hormonegyensúlyban, s különösen orális bevitel mellett súlyos májkárosodás léphet fel - e szempontot is figyelembe kell venni, amikor számos néhai nehézatléta (közöttük magyar klasszisok, olimpikonok, sőt olimpiai bajnokok) korai halálára keresünk magyarázatot.
Márpedig használatuk csak ritka történelmi körülmények között zajlott teljes körű orvosi kontroll mellett - mondjuk az NDK-ban, a hetvenes-nyolcvanas években, bár akkor nem éppen a sportoló egészsége volt a fő szempont. Ráadásul az anabolikus-androgén hormonokat - melyek azért kisebb mértékben a női szervezetben is termelődnek - nem csak férfi sportolók használták, a női fogyasztókon jelentkező mellékhatások viszont sokkal látványosabban mutatkoztak meg. Annyi azonban biztos, hogy az anabolikus szteroidok valóban hatékony szerek - már ami a kívánt hatás elérését illeti.
2. Egyéb hormonok és hormonkészítmények. Ezek között különös jelentőségű a HGH-nak (néha TGH-nak) is nevezett növekedési hormon (ez egy igen bonyolult szerkezetű, a szervezetünkben bőségesen termelődő fehérje), melyet többletbevitel révén használnak doppingszerként, mivel maga is anabolikus hatóanyag. Az ezredfordulóig lehetetlen volt pusztán vizeletből kimutatni - ellentétben az anabolikus szteroidokkal, de ekkor megjelentek azok a vértesztek, melyekkel nagy hatékonysággal elkülöníthető a természetes és a mesterségesen bevitt növekedési hormon (HGH). Ez utóbbi tény is rávilágít a nagy gyógyszercégek doppingháborúban játszott, finoman szólva is ambivalens szerepére - a növekedési hormonkészítmények kutatása, előállítása és a kimutatásukhoz való analitikai módszerek kifejlesztése egyaránt az ő számlájukra írható.
Míg a növekedési hormonok hatékonyságát nem kérdőjelezi meg senki, annál nagyobb a kétely napjaink egyik sztárdoppingja, az eritropoetin, rövidítve az EPO körül. Az EPO megint csak egy, a szervezetben (felnőtteknél főleg a vesében) termelődő glikoprotein hormon (szintén egy igen bonyolult szerkezetű fehérje), amely nagyjából a vörösvértest-termelésért felelős. Mivel pedig a nagyobb mennyiségű vörösvértest-produkció kedvezően befolyásolja a sportolói teljesítményt, magától értetődött, hogy az EPO-t felhasználják doppingszerként is, többek között a vörösvértest-bevitelt szolgáló vérdopping (vértranszfúzió) során alkalmazott járulékos anyagként. A kompromisszummentes doppingellenes harc jelentős fegyverténye volt, amikor rájöttek, hogyan lehet kimutatni a vérből az őslakos (endogén) EPO-tól különböző idegen eritropoetint. A gond csak az, hogy miközben óriási energiákat fektettek a vérdopping és az ezzel többnyire együtt járó EPO-bevitel lebuktatására, sokkal kevésbé vizsgálták a transzfúzió valós élettani hatásait. Márpedig eddig csupán nagyon kevés ellenőrzött vizsgálat készült, s ezek azt mutatták, hogy az EPO-bevitel rövid távon tényleg megnöveli ugyan a szervezet oxigénfelvételét (a vörösvértest-állomány révén), de csak igen rövid időre, így kétséges, hogy használata bármilyen haszonnal járna a sportteljesítményt illetően.
3. Béta-2 agonisták. E szereket eredetileg asztma- és tüdőbetegségek kezelésére alkalmazták - mivel tágítják a hörgőket, s így könnyebbé teszik a légzést, továbbá tágítják az izmok és a máj vérereit, segítve ezen szövetek, szervek működését. Ezek után magától értetődő, hogy doppingként is megpróbálták felhasználni, dacára, hogy valós effektivitása kérdéses. Kockázatai annál számosabbak, rövid távú mellékhatásként szív- és tüdőpanaszok léphetnek fel, hosszabb távon sem számít a legbiztonságosabb szernek. (Az Egyesült Államokban 2008 óta nem használják asztma kezelésére.)
Működési és hatásmechanizmusában rájuk hasonlít a Klenbuterol is, amelyet azonban a WADA fent idézett nyilvántartásában az anabolikus ágensek közt tart számon (talán mert velük együtt is szedik) - használatát szigorúan tiltja a versenyek között is. Ezzel bukott le két éve a világklasszis kerékpáros, Alberto Contador a Tour de France-on. Hatásmechanizmusa teljes rokonságot mutat a gyógyászatból sok helyen kivont, máshol (mint nálunk) már korlátozott patikai forgalmú, de többek között doppingszerként is népszerű efedrinével. Ehhez hasonlóan használták teljesítményfokozóként is: a hörgők tágításával megint csak a légzést, az oxigénfelvételt segíti. A Klenbuterol népszerűségét mutatja, hogy mostanában nagy számban buknak le használói - bár ez egyben arra is rámutat, hogy a WADA laborjaiban legalább akkora biztonsággal mutatják ki, mint korábban az efedrint - igaz, ez utóbbi használatát (más stimulánsokéhoz hasonlóan) csak versenyek alatt tiltják.
Még egy csík, Ferenc?
A fentiekhez két olyan, magában is kiterjedt vegyületcsalád járul, amelyek elemei magukban nem alkalmasak teljesítményfokozásra, ám használatuk arra utal, hogy fogyasztójuk mást is szed mellette, aminek a hatását maszkírozni próbálja, vagy éppen kiürülésüket segíti. Az előbbire mutatnak példát mindenekelőtt a hormon- és metabolikus modulátorok, közöttük olyan antiösztrogén hatású szerek, melyeket logikusan kizárólag nők szednek - ha férfiszervezetben találják nyomukat, nyilvánvaló, hogy pusztán a tiltott anabolikus szerek mellékhatásainak ellensúlyozására használják őket. A maszkírozók és vízhajtók jelentősen megnehezítik más doppingszerek kimutatását - kár, hogy számos vízhajtó hatású vegyület recept nélkül is kapható gyógyszerkészítmények fontos alkotórésze. Az ezzel kapcsolatos egyik legmorbidabb eset 2006-ból való: ekkor egy Hella Böker nevű 65 éves (!) szenior atlétanő bukott le a hidroklórtiazid nevű vízhajtó miatt, ami a vérnyomáscsökkentőjében volt.
Az alkalmazott szerek más csoportjait pusztán a versenyek alkalmával tiltja a WADA - nem is csoda, hiszen ezen vegyületcsaládokban számos olyan "természetes" és "mesterséges" kemikália szerepel, melyeknek semmiféle teljesítményfokozó hatás sem tulajdonítható.
Nos, a stimulánsokra ez utóbbi megjegyzés természetesen nem vonatkozik. Ezek között éppúgy találunk manapság főleg rekreációs drogként használt, de doppingként sem lebecsülendő fontosságú anyagokat (pl. az állítólag női teniszezők által preferált kokain vagy az egykor igen fontos, főleg biciklisdoppingszerként fungáló amfetamin), mint, mondjuk, az orrcseppek hatóanyagait (a már említett, rossz hírű efedrin, illetve prekurzorként, droggyártási nyersanyagként kevésbé használható helyettesítői). A narkotikumok, közöttük az opiátok vagy éppen a kannabinoidok (hasiskender-származékok) hangsúlyozottan doppingszempontú tiltása némileg rejtélyes, hiszen fogyasztásuk a legtöbb sportág esetén kontraproduktív. Habár valóban botrányos volna, ha, mondjuk, a 400 gát döntőseit megzavarná egy betépett versenyzőtársuk - másrészt a fűszívás esetleg (az egyéntől függően igen eltérő mértékben) tényleg segítheti némely sportágak (például lövészet) esetében a koncentrációt. A végén említenénk, hogy versenyek idején gyógyászati célokra használatos kortikoszteroidtartalmú medicinákat (prednizon, hidrokortizon) is tilos szedni.
Utoljára hagytuk a doppingolás sci-fi vonulatát, az úgynevezett géndoppingot. Hangsúlyoznunk kell, hogy az efféle módszerek kutatása, alkalmazása és esetleges ellenőrzési célú tesztelése is kísérleti fázisban van - minden olyan híresztelés, mely sikeres bevetéséről szól, egyelőre pusztán ellenőrizetlen (bár nem biztos, hogy alaptalan) hiedelem. Mindazonáltal a gének mérnökeinek kutatási irányai jól ismertek: az izmok fejlődését és differenciálódását blokkoló miosztatin nevű fehérje termelését próbálják csökkenteni génmódosítással, esetleg EPO-termelő gént ültetnének emberbe, ezenfelül inzulinszerű növekedési faktorok vagy a véredények növekedését fokozó fehérjék endogéntermelését serkentenék. Elsőként a 2006-os torinói téli olimpia idején a Repoxygen nevű génterápia került gyanúba, melyet amúgy vérszegénység kezelésére fejlesztettek ki oxfordi kutatók. A módszer lényege, hogy egy (szituációtól függően hamis vagy információt közlő - mindenesetre alacsony oxigénkoncentrációt jelző) vírusgén segítségével aktivizálják a belső EPO-termelésért felelős génszakaszokat. A gyanúba került sportolóknál a géndoppingot a szokásos EPO-szűréssel nem alátámasztható magas vörösvértest-koncentráció jelezné - de ez egyelőre még nem bizonyíték.
