Most meg még ráadásul az olimpiai csapat ürügyén reklámozni kezdett egy mosóporgyártó is, bizonyos tekintetben a versenyek ellenében. "Az aranyat, az ezüstöt és a bronzot megelőzi a piros, fehér, zöld" - mondja a reklám, és abban a sokat emlegetett bizonyos tekintetben nyilvánvalóan igaza van, hiszen általában nem nagyon érdekel minket, ha valaki aranyat stb. nyer, és utána nem a mi zászlónk lobog a magasban. Piros-fehér-zöld jó, sárga-fekete-kék nem olyan jó.
Persze a kapitalizmus és a nacionalizmus kérdése nem számít újdonságnak az olimpiákon, már Coubertin báró sem csupán az ókori görög békeeszményből indult ki, hanem többek között a 19. század végén épp nehéz pénzügyi helyzetben lévő újkori görögök támogatásából, illetve a "Rebronzer la France!" (Ragyogjon újra régi fényében Franciaország!) jelmondatból. A békéről időközben kiderült, hogy már az ókoriak sem úgy értették, fegyverszünet helyett inkább csak szabad átvonulást engedélyeztek a játékokra igyekvőknek; a mai, szabad elvonulásban reménykedő görögök valószínűleg egy fillért sem tudnának stadionra összekalapozni; Franciaország talán ismét bronzfényben ragyog - ki tudja persze, hogy ez pozitív-e egyáltalán. Ha magyar viszonylatban nézzük, ami a békét illeti, mi - bár különösebben nem érdeklődünk a világ iránt - egyrészt folyamatosan harcban állunk mindenkivel, másrészt tessék elvonulni, mert ezzel kapcsolatban nincs itt semmi látnivaló. A kapitalizmus ügyében szintén szemérmesek vagyunk, mostanában alig esik szó az adókból megtámogatott sport privát jövedelmezőségéről, jutalmakról és támogatásokról, és mintha az olimpia előtt minden idevonatkozó szövetségi ügy is elsimult volna - egy a jelszónk, a béke. Egyedül a nacionalizmus él és virul nyíltan, hiszen az olimpia elsősorban nemzeti érdeklődést kiváltó ügy. Formaruhánkon nemzeti a minta, régebbi olimpiai bajnokaink közül egyre többen hirdetik a nemzeti elkötelezettséget, a "Hajrá, Magyarország!" pedig ma már a nemzeti együttműködés minimuma.
A nemzeti maximum persze mindenütt az aranyérem, ha lehet, minél több, ezt tudták már a régi görögök is, hiszen ott a tévhittel ellentétben szintén nem a részvétel számított, hanem kizárólag az elsőség. Tulajdonképpen az elvárásokkal kapcsolatban fel lehetne állítani egy tipikusan magyar skálát, amelyen az aranyak számától függően osztályozható lenne a beállítottság: a nulla aranyat vizionáló lenne a képzeletbeli anarchista-internacionalista, a tizenhatot elképzelő pedig a régi dicsőséget (a rendszerrel vagy adott esetben a rendszer nélkül) visszasíró nacionalista. A kettő között félúton helyezkedne el a nyolc aranyérmet váró nemzeti interracionalista. Az igazi realisták szerint a nyolc arany persze túlzó, elég lenne hat is, ahogy azt számunkra a napokban valamelyik kapitalista komputer kidobta. De talán már négy aranyérem is nyugalommal töltené el a nemzetet, mert azt jelentené, mégiscsak haladnak a dolgok. A három viszont stagnálást mutatna, így ne adj' isten ki kellene józanodnunk, hiszen akkor a nemzetközi mezőnyben itt a mi helyünk, és az elmúltnyolcév miatt nem is lesz soha jobb.
*
Az egyes skálapozíciók persze az olimpia előtt még minden különösebb tét nélkül felcserélhetők, és eljátszható velük akár a Mit nem adnék? játék is. Miért adnám oda például az általam reálisnak tartott hat aranyat? Most azt gondolom, egyetlen kézilabdaaranyért az összes többit elfelejteném. Sőt, még az elveimet is feladnám: Nagy Lászlót magamban megint Lacinak szólítanám, spanyolországi intermezzóját Zalka Máté szellemében átértékelném, fellépéseire a Thália Színházban bérletet váltanék. Ha a realitás mégis győz, és a fiúk mégsem nyernek, akkor megtartanám az elveimet, azonban a szorgalmas és deli Gyurta Daniért két aranyról mindenképpen lemondanék. A szent vízipólósok miatt most csak egyről, mert négy éve még kettőről mondtam le, de akkoriban jól is laktam a sikerrel. Szintén lemondanék egy másik aranyról Berki Krisztián miatt, mert ő (részben talán a rendkívül zavaró névrokona miatt) különben olyan sorsüldözött lesz, mint egykor Földi Imre volt. Ha kell, Sidi Péterért is feláldoznék egyet, mert ő a sikerért bátran szembeszállt a sportág vezetésével, vagy Pars Krisztiánért, aki meg lemosná a gyalázatot. A kajakos lányok és a kenus fiú, egy meglepetésbirkózó, a női pólósok és a sokféle úszónk, a vívók és a cselgáncsozók - ők mind lehetnének aranyérmesek, de ebben a játékban csak egyet érnének nekem (kivéve Mohamed Aidát, aki kettőt).
Az ilyen csere persze tényleg csak a játékban létezik, a valóságban mindenkinek azt kéne kapnia, amiért megdolgozott - ezt már a modern kori olimpiák előtt is többen sejtették, és többféleképpen meg is fogalmazták. "Az arany érme-létezése teljesen elválik értékszubsztanciájától" - írta például a fenti gondolat felvezetéseképpen Marx egy helyütt A tőkében, de egyáltalán nem az olimpiára gondolt. Az olimpiáról a racionális Coubertin gondolkodott, s e racionalitásból kiindulva nem véletlen az sem, hogy a játékok sorozata nem ragadt le az athéni helyszínnél, s már 1908-ban (az 1906-os, nem beszámított görög kitérőt követően) a pénzvilág akkori központjába, Londonba érkezett. Nem mindenki volt elragadtatva a szigetországi helyszíntől, a Vasárnapi Újság például némi nemzeti felhanggal így írt: "Más kérdés azonban, hogy Anglia alkalmas hely-e egyáltalán nemzetközi sportversenyek rendezésére. (...) London rendkívül változó, nedves klímája rendkívüli módon befolyásolja az idegen versenyzőket, és olyan előnyöket biztosít az angoloknak, a melyek a versenyek reális értékét kétségessé teszik." Így utólag nem az irreális helyszínt, hanem inkább az olimpiai játékok megszilárdulásának kiindulópontját látjuk az egykori Londonban - ne feledkezzünk el arról sem, hogy ez még a nemzetközi aranystandard kora -, az olimpia mint intézmény stabilizálódásának kezdetét. Igaz, hogy az autóversenyekről le kellett tenniük, hogy a motorcsónakverseny nem maradt később a programban, hogy a kötélhúzás, amely három angol rendőrcsapat között dőlt el, máskor már nem volt ilyen népszerű, de a mából és innen a keleti végekről az 1908-as Londonra visszatekintve tényleg a kontinuitás a legszembetűnőbb. Apró különbség például a mi helyi viszonyainkhoz képest, hogy az a pénz, amit akkor és ott befektettek, akár máig is kamatozik. Aki akkor és ott aranyat vásárolt, esetleg máig (hetedíziglen) megtarthatta. Még nagyobb különbség, hogy az angoloknak azóta összesen öt uralkodójuk volt, akik sorban (és majdnem rendben) váltották egymást (igaz, hogy az elmúlt 104 évben nekünk meg csak két király jutott). Nálunk 1908 óta talán egyedül a Wekerle-telep állandó.
A folytonosság volt a kulcsszó a második londoni olimpia esetében is. 1948-ban a még sok helyen romos, gazdaságilag nehezen talpra álló, de büszke városban megpróbálták felidézni a boldog békeidőket, stabil királyi családdal, nem megingó nagy kucsmákkal, furcsa időjárással: az első héten hőhullám volt, a másodikon öt nap leforgása alatt összesen 15 percen át sütött a nap. Magyarországon persze akkor is minden másként alakult, az olimpia utolsó előtti napján, 1948. augusztus 13-án például Zircen hó esett, előtte néhány nappal az erőltetett diszkontinuitás jegyében Tildy Zoltán helyére Szakasits Árpádot nevezték ki köztársasági elnöknek; Tildy házi őrizetbe került, miközben Kádár János belügyminiszter lett, Rajk László pedig külügyminiszter, pont az olimpia alatt. Akkoriban valahogy éppen harcban is álltunk, már összefogva romboltuk a kapitalizmust. "Ellenséges légkörben hősiesen küzdenek olimpiai versenyzőink a magyar színekért" - írta a Szabad Nép. A harcból kibontakozva pedig 1948-ban váltunk "sportnagyhatalommá": "Magyarország bebizonyította a világ előtt népi demokráciánk erejét."
*
A mosóporreklámok sugalmazása ellenére most kívülről úgy tűnhet, mintha megint égne bennünk valamiféle megfoghatatlan bizonyítási vágy: megőrizni "nagyhatalmi" státuszunkat, visszaszerezni az elveszett sportterületeket, folyton harcban állni, megmutatni. Bár ugyanúgy mi is csak az aranyra pályázunk, mégis a többiekhez képest mintha más idődimenzióban kezelnénk az olimpiát - kicsit úgy, ahogy ezt a boldogulásunk horizontját ismét a távoli jövőbe helyező, a kapitalizmust pedig furcsa szögben látó miniszterünk teszi. Olyan ez, mintha nekünk majd csak az ezt követő, negyven-ötven év múlva sorra kerülő negyedik londoni olimpia lenne igazán fontos, amikor persze vége lesz majd a harcnak, már nemzetközivé lesz a világ, és a proletár utókor az aranyakat számolgatva büszkén néz vissza ránk. Pedig ezzel a meglátással szemben mintha a most kezdődő olimpia is inkább a jó és a nem olyan jó hagyományokról, a folytonosságról szólna. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján például folytonosnak (és sok tekintetben jogosnak) tűnik az aggodalom a rossz idő, a közlekedés és a biztonság miatt. Folytonosnak tekinthető a királyi család, különösen II. Erzsébet jelenléte. Még az is folytonos, hogy negyven év után, újításként ismét összbrit csapatot küldenek az olimpiai focipályára. Folytonos lesz a doppingprobléma és a fanyalgás Michael Phelps dominanciája miatt. Folyton mindenki a saját színeire fog gondolni, a malájok egy emberként figyelik majd a tollaslabdát, a kubaiak a baseball kihullásával szinte csak a bokszra koncentrálnak. Karikás lesz a szemünk, hogy állandóan a szponzorok nevét látjuk, miközben a Tűzszekerek zenéjére kelünk és fekszünk. Fiatalkorunkat Sebastian Coe folyton feltűnő alakja fogja megidézni, jövőnket pedig a két lábon szökellő nagy üzlet, Usain Bolt. Látjuk, már a neve is csak áruvédjegy.
