Magyar Narancs: Érzed azt a szeretetet, ami az olimpia óta árad feléd?
Joó Abigél: Igen, a szüleim megmutatták a cikkeket, nagyon sok ismerőstől és ismeretlentől kaptam üzenetet, amik nagyon jólestek, ennek ellenére én ezt nem hőstettként élem meg. Sportoló vagyok, és a sportolók ilyenek, nem adják fel.
MN: A második mérkőzéseden levált egy porcdarab a térdedben, alig tudtál lábra állni, mégis folytattad. Mennyi idő alatt döntötted el?
JA: Nagyjából fél másodperc alatt. Csak arra tudtam gondolni, hogy hogyan fogok lábra állni, majd arra, hogy kijussak a szőnyegről az orvosi szobába. Fogalmam sem volt, mi történt velem, nem is emlékszem, mit csináltam azon a meccsen. Soha életemben nem voltam sérült, így nem tudtam beazonosítani a fájdalmat. Először egyáltalán nem tudtam megmozdítani a jobb lábam, azt hittem, kiugrott a térdem. Most már tudom, hogy a porc volt nagyon rossz helyen, ezért fájt annyira. Dr. Hidas Péter, a keretorvosunk megállapította, hogy nem szalagsérülés, az sokkal rosszabb lett volna. Azt mondta, hogy ha a porcsérüléssel tovább küzdök, akkor nem rosszabbodik az állapotom. Akkor már tudtam, hogy folytatom. Persze az a levált porcdarab beakadhatott volna egy olyan helyre, ami a szalagokat is elszakíthatja, úgyhogy mégis volt rizikó, de szerencsére ezt csak később tudtam meg.
Fotó: Sióréti Gábor
MN: Akkor nem is a sérülés miatt bánkódtál, hanem az elveszett mérkőzés miatt?
JA: Leginkább azért voltam csalódott, mert semmi bajom nem volt az olimpia előtt, nagyon jó formában éreztem magam fizikailag és szellemileg is, aztán egyszer csak nem tudtam ráállni a lábamra. Azt hittem, nincs olyan fájdalom, amit ne tudnék leküzdeni. Londonban szembesültem először azzal, hogy van. Egy nagyon jó napnak indult, egy nehéz ellenfél ellen vezettem, és valószínűleg meg is nyertem volna a meccset, ha nem sérülök meg. Nem is szeretek visszagondolni rá, nem is szoktam, mert csak rossz kedvem lesz tőle. Az edzőm is csak ült összefont kézzel, és bámult maga elé. A mai napig nem tértünk magunkhoz a sokkból. Ez volt a legrosszabb dolog, ami eddig történt velem.
| (Ha szeretsz kártyázni, nézd meg a partypoker oldalát és próbáld ki bónusz pontokkal.) |
MN: Pedig a dzsúdóban elég nagy a sérülés veszélye.
JA: Szerencsés voltam eddig, nem kell fogyasztanom, amióta a felnőttek közt versenyzem 78 kilogrammban. Nagyon sokan azért sérülnek le, mert nagyon megviseli a szervezetüket a fogyasztás. Nekem nagyon jó a testfelépítésem, az immunrendszerem is rendkívül erős, beteg is nagyon ritkán vagyok.
MN: Miért váltottatok súlycsoportot két és fél éve?
JA: A 70 kilogrammban versenyzett Mészáros Anett, aki a sérülései előtt a világ második legjobb cselgáncsozója volt. Ahhoz, hogy kijussak az olimpiára, nem a világ legjobb tizennégy versenyzője közé kellett volna bejutnom, hanem meg kellett volna vernem a világ második legjobbját. Ez a rivalizálás pedig mind a kettőnk teljesítményére rossz hatással lett volna. Versenyről versenyre kellett volna fogyasztanunk, elkezdődött volna a taktikázás, hogy melyikünk hol induljon, mikor találkozzunk össze, mikor ne. Ez idegileg is rendkívül megterhelő lett volna mind a kettőnknek. Először persze rizikós volt, mert nem tudtuk, mennyire fekszik nekem a magasabb súlycsoport, de a második versenyemen már nyerni tudtam, ami egy világkupa volt, a harmadik meg már az Európa-bajnokság.
MN: Hogyan építetted fel a súlyt?
JA: Nagyon jó az anyagcserém és az alkatom a cselgáncshoz. Én mindig 75 kg voltam, egy jó ebéd után talán 76 kg is. Amikor kiválasztottuk a súlycsoportot, elkezdtem kondizni, fehérjét szedni és diétázni, aminek az lett az eredménye, hogy 73,8 kg-ra visszafogytam, úgyhogy mondta az edzőm, hogy mindenképpen feljebb kéne menni. Azóta inkább 76-77 kg vagyok, csak nagyon ritkán 78. Örülök, hogy bejött ez a súlycsoport, mert a 70-kg-ra nem esett jól a fogyasztás, és már el is szoktam tőle. Most szó van arról, hogy megváltoztatják a súlycsoportokat. 74-ig nem lenne gond, addig simán lemegyek.
MN: Emlékszel, hogy mikor vált tudatos céllá, hogy kijuss az olimpiára?
JA: Amikor hazajöttem. Inkább az volt tudatos, hogy egyáltalán ne tudatosuljon bennem, hogy olimpikon vagyok. A megnyitót a Városligetben néztem kivetítőn. A testvérem szólt, hogy nem olyan sokára engem is itt lehet nézni. Első pillanatban az jutott eszembe, hogy tényleg, milyen jó lesz, hogy kimegyünk drukkolni. Csak utána esett le, hogy ja, nem, értem fognak izgulni.
MN: Tudatosabb lesz a következő négy év?
JA: Mindenképpen, bár ebből az olimpiából sok tanulságot nem tudunk levonni, mert nem hibáztunk semmit. De most már tudom, mit jelent az olimpián részt venni.
MN: A félelem egy sérüléstől bekerült a látóteredbe?
JA: Az olimpia előtt két dologtól féltem, hogy ne sérüljek meg, és el ne izguljam a versenyt, úgyhogy ez már előtte is benne volt a fejemben. Eddig az élet minden területén szerencsés és sikeres voltam. Építőmérnöknek tanulok, az egyetem is jól megy, a dzsúdóban is jöttek a sikerek. Egyáltalán nem voltunk felkészülve arra, hogy bármi baj történhet.
MN: Keresed a válaszokat?
JA: Néha eszembe jut, de inkább igyekszem nem foglalkozni vele. Az egyik barátnőm azt mondta, hogy lehet, hogy a sors akarta így. Nekem ez volt az első olimpiám, de azért ha éremmel, netalántán arannyal zárom, főleg úgy, hogy végig jól küzdök, az igazi beteljesülés lett volna. Így egy nagy űr maradt, mert nem tudtam megmutatni, mire vagyok képes. De nem törtem le.
MN: A sérülésed után a lengyel Daria Pogorzelec volt az ellenfeled, aki a vereségéről azt nyilatkozta, hogy nagyon zavarta, hogy nem tudta, miként viselkedjen veled. Azt is hozzátette, hogy az Európa-bajnokságon ő törött kézzel állt ki ellened.
JA: Nem tudtam az ő sérüléséről az Európa-bajnokságon, és még sosem cselgáncsoztam sérült ellenfél ellen, úgyhogy nem tudom, milyen az, de valószínű nagyon rossz lehet. Ha edzésen látom, hogy valaki sérült, inkább elkerülöm. Az amerikai ellenfelemet egyáltalán nem zavarta. Ahogy ünnepelte a győzelmét, az nagyon sportszerűtlen volt. Nem is hittem el, hogy komolyan ennyire boldog attól, hogy egy sérültet legyőzött.
MN: Érezted a lengyel lány mozgásán az óvatosságot?
JA: Nem. Ő egy fáradékony versenyző, úgyhogy szerintem inkább fáradt volt. Elég rosszakat indítottam ellene, amibe nem kellett annyira belefeszülnie, ezért is tudtam végül akkorát dobni rajta.
MN: Azt mondta, hogy a bizonytalanság volt a legnehezebb, hogy nem tudja, hogy meg kell-e küzdenie veled vagy sem.
JA: Beszéltünk a sérülésem után, és mondtam neki, hogy mindenképpen megyek tovább, bár nem tudom, mit gondolt, amikor látott bemelegíteni, mert semmit nem tudtam csinálni. Abszolút el tudom képzelni, hogy őt ez megzavarta.
MN: Hogy zajlott az a nap?
JA: Reggel fél 7-kor volt mérés, úgyhogy korán kellett kelnem, de utána visszamentem aludni még két órát. Ittam egy kávét, ettem egy kis gyümölcsöt, majd indultunk a versenyre. Ott találkoztam a bátyámmal, akinek meséltem az olimpiai faluról, mert a kiutazásom után akkor találkoztuk először. Nagyon jó hangulatban voltunk mind a ketten, nevettünk, beszélgettünk, jó volt minden. Felszabadult voltam, egyáltalán nem izgultam.
MN: Hogyhogy a bátyáddal melegítettél?
JA: A bátyám ma már dzsúdóedző, de hatévesen miatta kezdtem el. Ő lejárt edzésekre, én meg három évvel fiatalabb kishúgként szerettem volna követni. Próbáltam őt mindig utolérni eredményességben. Neki ifi Eb-bronzérem a legjobb eredménye, de a sérülések miatt abbahagyta.
MN: Gyerekként is már kiemelkedtél a tehetségeddel?
JA: Volt, amikor nem szerettem annyira dzsúdózni, például amikor idősebbekkel küzdöttem, akik eléggé megvertek. Nem az voltam, aki kiskorában minden versenyt megnyert, nagyon sokszor kikaptam. Általában éremig eljutottam, de mindig volt egy-két lány, aki jobb volt. Ez a hullámzó teljesítmény a felnőtt pályafutásomat is jellemzi. Az egyik versenyemet megnyerem, aztán rá két hónapra ugyanazok ellen kiesek.
MN: Ez mentális hiányosság?
JA: Még nem igazán jöttem rá, hogy mi az oka, mert néha tényleg csak azon múlik, hogy éppen milyen lábbal kelek fel.
MN: Már az ébredésnél érzed, hogy aznap mi a maximum?
JA: Általában a bemelegítésnél érzem, hogy milyen formában vagyok. Próbálkoztam korábban sportpszichológussal megoldani ezt a problémát, de nem szereztem jó tapasztalatokat. 2011-ben jártam két szakemberhez, de sem az Európa-bajnokság, sem a világbajnokság nem sikerült, nagyon rossz versenyzéssel értem el 5. és 7. helyezést.
MN: Most segített, hogy az egész csapatnak jól ment?
JA: Mindenféleképpen. Mondtam Ungvári Mikinek, hogy muszáj nyernie, mert ha ő és Csernoviczki Évi nem nyernek, akkor senki. Évi velem egyidős, úgyhogy az is magabiztosságot adott, hogy egy korombeli tud érmet nyerni.
MN: Miki példakép?
JA: Emlékszem, talán általános iskolás lehettem, amikor megnyerte a felnőtt Európa-bajnokságot, akkor még csak fényképről ismertem, de ő volt az idol. Most már inkább barátnak mondanám, az ember addig tud rajongani valakiért, amíg elérhetetlen, amíg nem ismeri személyesen. Kovács Anti győzelmekor csak kétéves voltam, így arra nem emlékszem, de nagyon sokat jelentett, amikor egyszer odajött hozzám egy versenyen. Nem is figyeltem rá, hogy mit mond, annyira elvarázsolódtam attól, hogy szóba áll velem. Kint volt Londonban, és amikor lesérültem, megint odaült mellém, és elmesélte, hogy neki is volt olyan meccse, amit szakadt szalaggal és letört porccal kellett végigcsinálnia - ez óriási erőt és hitet adott.
MN: Most már te is példakép vagy.
JA: Sokszor lemegyek a bátyám csoportjába, hogy találkozzak a kisebbekkel. Fontos, hogy lássák: bármelyikünkből lehet olimpikon. Amikor én voltam gyerek, úgy éreztem, hogy az Európa- és világbajnok cselgáncsozók teljesen mások, mint én. Aztán nekem is sikerült, ez erőt adhat a fiatalabbaknak is.
