Hogyha egy hónapja nem lelkesedtünk volna fel Hopp Ferenc világ körüli útjain, aligha jutunk el már most a mentőmúzeumba. Azt tapasztaltuk azonban, hogy az utazó optikus nemcsak beosztottjainak számolt be rendszeresen messzi országokban szerzett élményeiről, hanem számos barátja között például Kresz Gézának is, aki - miközben Hopp a nagy fal tövében, az új kongói vasúton vagy a chicagói világkiállításon habzsolta az élményeket - a mentés magyarországi ügyének sínre tételén fáradozott. 1887-ben alapította meg a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesületet (BÖME), amelynek az első mentőfogata május 10-én vonult ki az ideiglenes mentőállomásról. Azóta ez a Mentősök Napja - múlt szombaton ünnepelték (majálissal, halászlével, a közönségnek szóló bemutatókkal és kollegiális vidulással) éppen százhuszadszor.
Kresz Gézának főleg a szakmai karrierjéről kínál ismereteket a múzeum. Annyit azért ezen felül is megtudhatunk, hogy még medikusként részt vett a városligeti-tavi Pesti Korcsolyázó Egylet megalakításában. Ekkortájt készült egy saját kidolgozású fényképe: három barátja társaságában látható. (Ki tudja, talán épp a fotografálás révén ismerkedett össze Hopp Ferenccel.) Ugyanezt a beállítást harminc évvel később megismételte, ami figyelemre méltó módon kifinomult
öndokumentációs
igényre vall. Maga a múzeum is ugyanennek az igénynek a szülötte: a mentőtörténeti gyűjtés 1893-ban, néhány évvel az egyesület alapítása után indult, és mentős lapot is indított. Az egyik tárlóban vaskos kötet látható: a BÖME múzeumának 1902-es mutatója. Az összegyűjtött anyag sértetlenül vészelte át a II. világháborút, de aztán részben helyhiány miatt, részben meg, mert az új rendszer nem lelkesedett a közjó önzetlen és egyéni szolgálatának múltbéli példái iránt, negyven éven át ládákban pihent, romlott. 1987-ben állították ki és nyitották meg újra az immár Kresz Géza nevét viselő gyűjteményt - az orvostörténeti múzeum akkori igazgatója, Antall József támogatásával.
Igaz, hogy kezdetben a mentők állami támogatást nem kaptak, de három évvel a megalakulás után a főváros által adományozott Markó utcai telken már állt Európa első, kifejezetten erre a célra épült mentőpalotája. A mai épület az eredetinek a bővített változata: udvarán ma is áll az egykori istálló, tetején a szénapadlással. Itt volt Kresz Géza és népes családja szolgálati lakása is, a későbbi hozzáépítés során eltűnt oldalhomlokzaton. A lelkes ifjú orvost kezdettől fogva közegészségügyi kérdések izgatták: anyatej-ellátás, a balesetek megelőzése, fürdőkultúra, fertőtlenítő intézetek felállítása a ragályos kórok terjedésének megállítására. A budapesti után részt vett az első vidéki mentőegyesületek megszervezésében is, kongresszusokat hozott össze, sürgött, intézkedett korai haláláig, 1901-ig. Előtte még nemességet is kapott a császártól, szemlőhegyi előnévvel, a mentők emblémáját tartó címeroroszlánnal.
Mire idáig jutunk a múzeumi tárgyak között, már tudjuk, hogy maga az elsősegély mint tevékenység holland mintára, Mária Terézia egy rendelkezése alapján jelent meg az országban, bár a végrehajtással megbízott helyi vezető testületek nem kapkodták el a dolgot: a segélynyújtó helyiségek létesítése egyre késlekedett. Különös összefüggés, de az igényt az élve eltemettetéstől való félelem terjedése alapozta meg - orvos akkoriban még túl kevés volt ahhoz, hogy a halál beálltát megnyugtató módon állapítsák meg. Inkább egyfajta optimizmus vezérelte a borbélyokat és felcsereket: a vízbe fúltakat például "allövettel", végbélbe fújt dohányfüsttel próbálták visszahozni az élők sorába, ha a hagyományos fejjel lefelé történő fellógatás nem hozott eredményt. Az e célra kialakított böhöm, fecskendőszerű szerkezet, a dohányfüstklistir volt az első tömegesen gyártott mentéstechnikai eszköz. Látványra ennél sokkal elborzasztóbbak a fulladás esetén alkalmazott, riasztó átmérőjű, légcsőbe szúrható fémcsövecskék. Aztán szerencsére előrehaladt a mentési ismeretek bővülése, a mentőláda tartalma is átalakult, és különösen a sterilitás terén történt megnyugtató előrehaladás ahhoz képest, hogy kezdetben a BÖME mentősei még maguk főzték ki maguknak a kötszert.
Kresz Géza tanítványai, egyben igazgató utódai - nevüket egy-egy szoba viseli a múzeumban - lelkesen követték mesterük erőfeszítéseit. Sajátos módon szervezték meg az adománygyűjtést: a házmestereket vonták be ebbe a munkába, miután elsősegély-nyújtási ismeretekkel is ellátták őket. Perselyeikkel évről évre
szilveszter éjszakáján
biztatták adakozásra a megvidult fővárosiakat a házfelügyelők. Ezekből a kis pénzgyűjtő alkalmatosságokból számos, különféle méretű és díszítésű darabot láthatunk a tárlókban, mindenféle érdemérem társaságában. A BÖME második igazgatójáról, dr. Kovács Aladárról legalább annyit el kell azért mondanunk, hogy ő szervezte meg a konstantinápolyi mentőszolgálatot, amiért magától a török tűzoltóság parancsnokától, a vonatkozó múzeumlátogatásunk kapcsán bőven emlegetett Széchenyi Ödön pasától vehetett át magas kitüntetést.
Igaz, hogy a motorizáció kezdő éve 1902 volt - egy különös, orr nélküli, nyitott karosszériájú, a hátsó ülésről kormányzott járművet helyeztek ekkor üzembe -, de 1926-ig még lovas fogatok is szolgálatban álltak. Homályosuló fénykép őrzi egy motorkerékpár emlékét, amelyhez nem oldalkocsit, hanem oldalhordágyat szereltek. Az évek során üzembe helyezett Phönix Landauer, Renault, Méray-Puch, Dodge, majd az Országos Mentőszolgálat 1948-as megalapítása utáni Warszawa, Robur, Barkas kocsiknak is csak a képét láthatjuk - néhány megmaradt darab egy garázsban várja a felújítást. Látható viszont a villogó kék fény elődje, az egykori mentőautókra kitűzött piros "esetzászló" és a mentők munkájának egy sor újabb, gépi kelléke is - máig.
Bp. V., Markó u. 22. Nyitva: hétfő-szombat 8.00-14.00.
Köszönet Debrődi Gábornak.
