Miután a cikkíró saját munkásságának tanulságai alapján már korábban is megbizonyosodott a zenei elemek tudatos kezelésének jelentőségéről, némi meglepetés-sel tapasztalja, hogy a Felvonulási téren megtartott honvédelmi nap programjának részeként a Hair című vulgárpacifista dalmű ismert slágerei szólnak a nagyszínpad felől - ám aznap délután nem ez az utolsó eset, amikor előzetes, alaptalan előítéleteinkben csalódnunk kell. A honvédelmi nap szervezői ugyanis a miénknél mélyebb bölcsességgel belátták, hogy korunk fő jellemzője a radikális mellérendelés és a speciális kultúrjavak esztrádszerű kezelése, a nép pedig csak akkor hiszi el, hogy seregeink rendben állnak a vártán, ha alkalmanként (s persze csak játszásiból) maga is meghúzhatja a ravaszt.
A korábban általam e tárgyban meglátogatott rendezvények csupán szerény pilotjai az idei militarista orgiának: ezúttal ugyanis
minden gyerek
odaülhet a géppuska mögé, s ujját a dzsojsztikk helyett a valódi el-sütőbillentyűre helyezheti. Igaz, egyelőre a fegyverek nincsenek betárazva, de jövőre alighanem ez sem jelenthet akadályt. S valóban: ha látta már valaki, hogy egy kiskamasz milyen nem e világi gyönyörűséggel fog kézbe egy RPG-t vagy egy Kalasnyikov gépkarabélyt, egyszerűen nem tudná megtagadni tőlük ezt az örömöt. A szülők (általában apukák) lelkesen fotózzák felfegyverzett fiaikat - hogy csak egy tipikus apai instrukciót idézzünk fel a sok egyforma közül: "Most lőj, most lőj, de ne rám!" A magyar fejlesztésű cuccok között ott találjuk a maga teljes fizikai valójában a Gepárd nehézpuskát is, amely a többcentis betonfalat is átviszi, de hát haladunk a korral: lassan minden kézifegyver fejlődik, nem is szólva az olyan, több tucat kilós tartozékokról, mint a repeszvédő mentőmellény. Miközben előttünk aprócska gyerekek gyakorolják az aknakeresést (egyszerűen nem bírjuk levetkőzni a gondolatot: a honvédség afrikai és ázsiai példák nyomán végre felfedezte a maga ideális rekrutációs bázisát), lassan közelebb nyomulunk a nagyobb jószágokhoz.
Az újonnan beszerzett dzsipeken és a páncélozott teherautókon meglepetéssel fedezzük fel a Mercedes-emblémát - elég a tréfából, gondoljuk, hol vannak a harci UAZ-ok meg a lestrapált Csepel teherautók? Ám UAZ-ból már csak egy mozgó rádióadóvá fejlesztett példány figyel az egész Felvonulási téren - igaz, a klasszikus URAL és Tatra teherkocsik továbbra is szolgálatban állnak. A járműpark természetesen még őrzi az egykori szovjet zónabéli emlékek nyomát: a T-72-es közepes harckocsi meg a BTR típusú páncélozott csapatszállító egyelőre nem megy ki a divatból - hasznukat mutatja, hogy mindkettőre gigantikus mennyiségű gyerek bír felkapaszkodni. Ha pedig már a monstrumoknál tartunk - a nap legmonumentálisabb darabja az a csapatszállító harci helikopter, mely több mint tizenegy tonnát bír a magasba emelni. A rettenetes rotorok árnyékában hamar magába száll az ember, így azután visszatér az informatív pavilonhoz, ahol fotók sorozata tudósít az új Magyar Honvédség ilyen-olyan zászlók alatt véghezvitt, zömmel békefenntartó, esetleg megszálló tevékenységéről. Szuezi-félsziget, Ciprus, Afganisztán, Irak, Bosznia - hogy csak néhány állomást említsünk az ámulatot keltő sorból. Honvédeink lassan a világ valamennyi szegletébe eljutnak, s maholnap már az sem lesz meglepetés, ha A tizedes és a többiek halhatatlan poénjának megfelelően Afrikában nyomulnak előre az öcsödi huszárok.
Honvédségi nap persze mit sem ér az amatőr honvéd hagyományőrzők részvétele nélkül: a tömegben rendre feltűnnek a második világháborús tábori csendőrnek öltözött versenyzők, fejükön kakas-tollas sapka, oldalukon német géppisztoly - alighanem partizángyanús elemeket keresnek a tömegben. Mindehhez kiváló hátteret adnak a lapunk hasábjain már méltatott hadtörténeti kiállítás anyagából szemelgető sátrak - a különbség csak annyi, hogy ezúttal bízvást beülhetünk a Schwarzlose géppuska mögé, és kiadós sorozatokat küldhetünk a Városligetben esetleg orvul megbúvó képzeletbéli oroszok (szerbek stb.) felé. A szórakozásnak eme debil formái azonban hamar tétjüket vesztik, elvégre kö-vetkezik az esemény legsúlyosabb része, a katonai divatbemutató. A kezdés rögvest hatásos, sőt bombasztikus:
a Prodigy brutális
Spitfire-jára álcaruhába öltözött modellek mutatnak be sajátos, dzsesszbalettel és Gera Zoli-s szaltókkal kísért mozgáskompozíciót, melyet némileg chippendale-es, vetkőző mozdulatok követnek. A zene később Billy Idol, majd a rap-metal, végül a Faithless felé tendál, az újabb és újabb khakibarna színű, alkalmanként matrózmintás assessoire-ok prezentációját kézenátfordulással és bohókás tigrisbukfencekkel kísérik a militarymodellek - legnagyobb sajnálatunkra a szekrényugrás és a saslengés ezúttal kimarad a kínálatból. A moderátor lazán csak keresztnevükön szólítja a modelleket - hogy csak egy példamondatot idézzünk tőle: "Ede most a férfi-felsőruházat elemeit szemlélteti." Ede után a hadsereg speciális sivatagi ruhái következnek - ám most senki sem teszi hozzá: ez itt Rommel tábornok ajándéka -, majd, miután észleljük, hogy elvontatták a honvédség egykor legversenyképesebb fegyverét, a gulyáságyút, magunk is a gyomrunk után indulunk. Csak remélhetjük, hogy harci lányaink-fiaink világ körüli turnéja ezután sem szakad félbe: ezeket a cuccokat előbb-utóbb mindenkinek látnia kell.
