Magyar Narancs: A válogatott edzőtáborozott, amikor kitört a forradalom. Mennyit tudtak arról, hogy mi zajlik a városban?
Zádor Ervin: Nagyon keveset. A budai hegyekben volt az olimpiai edzőtábor. Busszal vittek minket mindennap az uszodába, reggel és délután. Már több hete fent voltunk, amikor kitört a forradalom. Semmit sem éreztünk abból, hogy valami történni fog, el voltunk zárva a világtól. Nem tudtuk, mi van a városban, nem működött a telefon sem. Csak a lövéseket hallottuk lentről. Először csak annyit mondtak, hogy nem visznek másnap edzeni az uszodába, mert valami baj van Budapesten. Aztán az is kétségessé vált, hogy kijutunk-e egyáltalán az olimpiára.
MN: Mikor dőlt-el, hogy mégis mehetnek?
ZE: Öt-hat nap múlva mondták, hogy egy busz fog kivinni minket Prágába, és onnan visznek majd tovább Melbourne-be. Amikor kiderült, hogy megyünk, elindultam a hegyről, hogy meglátogassam a mamámat. Három-négy órába telt, amíg legyalogoltam hozzá. Semmi sem járt, a villamosok sem. Tankokat láttam, és hallottam a lövéseket. Nagyon nehéz volt lejutni. Az utca közepén mentem mindig, nehogy azt higgyék, hogy puska van nálam. Az Andrássy úton laktunk. Úgy két órát maradtam, aztán már indultam is vissza. Mondtam anyámnak, hogy megyünk, és ha az oroszok maradnak, akkor valószínűleg nem fogok hazajönni.
MN: Mikor indultak?
ZE: Másnap már vittek is minket, de még mindig bizonytalan volt, hogy kijutunk-e Melbourne-be. Először is nem engedtek be minket Prágába, a csehszlovák vezetés nyilván félt valamitől, nem tudom, mitől. 40-50 kilométerre várakoztunk a várostól, s továbbra sem jutottunk uszoda közelébe. Négy vagy öt nap múlva aztán egy francia gép végül hajlandó volt felvenni minket.
MN: Hosszú ideig nem edzettek...
ZE: Ha jól emlékszem, 12 nap elteltével voltunk ismét vízben, de Melbourne-ben sem edzhettünk naponta fél óránál többet. Nagyon sok csapat jutott egy uszodára. Tudtuk, hogy nem vagyunk valami túl jó kondícióban, úgyhogy azt határoztuk el, hogy nem fogunk gólt kapni. Nem úgy játszottunk, mint rendesen, de a taktika az oroszok, a németek és olaszok ellen működött, s a jugoszlávoktól is csak egyet kaptunk. Egy kapott góllal rajtunk kívül senki sem nyert olimpiát.
MN: Emlékszik arra a pillanatra, amikor eldöntötte, hogy nem jön vissza?
ZE: Darwinban szállt le először a gépünk, s vártuk, hogy továbbutazzunk Melbourne-ba, amikor a Martin Buci (Martin Miklós - a szerk.), ő tudott közülünk egyedül angolul, kapott egy újságot, és abban olvasta, hogy az oroszok leverték a forradalmat, és mindenkit megbüntetnek, aki részt vett a harcokban. Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Épp reggeliztem, és amikor a Martin Buci felolvasta a híreket, felálltam, és mondtam, hogy köszönöm, de én már nem megyek haza.
MN: Nem származott ebből baja?
ZE: Nézze, a magyarok abban az időben mindig féltek beszélni, mindenki nagyon vigyázott arra, hogy mit mond és hogyan mondja. Mondhatta volna a vezetőség, hogy nem játszhatok, de akkora volt a bizonytalanság, hogy inkább hagyták, hadd játsszak. Nem tudtuk, hogy kik a politikai emberek a csapat körül, akik figyelnek minket, de azok sem tudhatták, hogy mi lesz Magyarországon. Én viszont akkor már azt is tudtam, hogy velem együtt legalább négy-öt vízilabdás nem fog hazamenni. Ha ennyi embert nem hagynak játszani, nem lett volna, aki elindul az olimpián.
MN: Az újságírók szeretnek túlozni, s nyilván abban is van jó adag túlzás, hogy az oroszokkal vívott meccsük híre "melbourne-i vérfürdőként" járta be a világot.
ZE: Az oroszok mérgesek voltak, elsősorban persze azért, mert elvesztették a meccset, hiszen négy-nullra vezettünk. Már nem sok volt hátra, amikor elkövettem egy szabálytalanságot, a bíró sípolt is, mire én megfordultam, s még visszanéztem Prokopra. Rögtön tudtam, hogy nem kellett volna. Egészen a nadrágjáig kiemelkedett a vízből, és lekevert egyet.
MN: Heccelték egymást?
ZE: Hát persze. Mondtuk nekik, hogy milyen csúnyák, és hogy a mamájuk is milyen csúnya. Tíz évig napi két órát tanultam oroszt, úgyhogy tudtunk olyanokat mondani nekik, amit ők megértettek. Már csak pár másodperc volt hátra, amikor megütött, de lefújták rögtön a meccset, a közönség annyira vadul reagált. A rendőrségnek kellett kivinnie az oroszokat az uszodából. Attól féltek, hogy a közönség megtámadja őket.
MN: A magyar csapattal mi történt?
ZE: Semmi. A fejemet összevarrták, s hazamentünk az olimpiai táborba. Engem csak az érdekelt, hogy játszhassak a jugoszlávok ellen. 13 öltéssel varrták össze a sebet, végül pedig az orvosok úgy döntöttek, hogy nem játszhatok. Másnap a partról kellett végignéznem a döntőt. Az volt a legnehezebb óra az életemben. Végül 2-1-re megvertük a jugoszlávokat, de azt hiszem, tíz évet öregedtem a meccs közben. Emlékszem, ott álltam az olimpiai pódiumon, mellettem mindenki fürdőköpenyben, én meg bekötött fejjel, ruhában, és azzal az érzéssel, hogy nem játszhattam a döntőben. Nehéz volt, de végül is a vízben nem történt más, mint ami egy versenyen történni szokott. Az oroszok is és mi is nyerni akartunk. Ők egyre mérgesebben játszottak, mi okosabban taktikáztunk. Piszkáltuk is őket rendesen, de hát ilyen a játék természete. Ami azon a meccsen történt, bizonyos értelemben jót tett a vízilabdának. Nem sokan ismerték addig ezt a sportágat, de a képek, amik bejárták a világot és a cikkek, amelyek némileg felfújták a dolog jelentőségét, népszerűbbé tették a játékot.
(A filmről kritikánkat lásd itt.)
