Magyar Narancs: Milyen volt először beülni igazi versenyautóba?
Michelisz Norbert: Nem lehet elfelejteni. A motorhang nem volt újdonság, azt tökéletesen visszaadták a szimulátorok is, és megvolt már a jogsim, az utcai tapasztalatom. Nem az volt furcsa, hogy megéreztem az erőhatásokat, a megváltozott helyzetet volt nehéz kezelni. Hogy addig otthon ültem zokniban, és ha nekimentem a falnak, egyszerűen újraindítottam a játékot. Itt kézzelfoghatóvá vált a felelősség, a kockázat.
MN: Mennyire rendhagyó a történeted?
Fotó: Németh Dániel
MN: Nem annyira különleges, hogy valaki szimulátorozásból jut el a tényleges autóversenyzésig. Az már inkább, hogy a nagyon nehéz gazdasági helyzetben csöppentem egy igen költséges sportágba, és viszonylag rövid idő alatt értem el sikereket. Nem magától értetődő, ha valaki szimulátoron jó, versenyautóban is az lesz.
MN: Mint a mesében...
MN: Valami olyasmi. 2008-ig csak a magyar bajnokságban versenyeztem, fogalmam sem volt, mennyire tudom megállni a helyem a nemzetközi mezőnyben. De amikor a SEAT Leon EuroCupban rögtön szereztem négy pole pozíciót, megéreztem, hogy le tudom győzni azokat, akiket le kell győzni ahhoz, hogy világszinten is elkezdődjön a karrierem. A túraautó-világbajnokság (WTCC - World Touring Car Championship, a FIA Nemzetközi Automobil Szövetség pályaverseny-sorozata, amelyen négyajtós, négyüléses, minimum 4,2 méter hosszú, személygépkocsiból átalakított versenyautók indulhatnak - a szerk.) viszont nagyon nehezen indult. Nagy sikerek után érkeztem a mezőnybe, azt hittem, a világ a lábam előtt fog heverni. Tudtam, hogy nem lesz köny-nyű, de úgy gondoltam, simán megy majd ez is. Nem hittem, hogy egy apró hiba tíz helybe is kerülhet.
MN: Ebben a sportágban hiába vagy bármilyen jó pilóta, ha lerobban alattad az autó.
MN: Tisztában vagyok a Zengő Motorsport lehetőségeivel, megszoktam, hogy nem vagyunk a legjobb anyagi helyzetben, ami például abban mutatkozik meg, hogy nem olyan ütemben tudjuk a kopó alkatrészeket cserélni, mint a mezőny többi csapata. Ez előbb-utóbb meglátszik a köridőkön. Még sosem versenyeztem gyári csapatnál, így nem is tudom reálisan megítélni, mekkora hátrányt jelent ez. Lehet, hogy közel sem akkora, mint ahogy gondoljuk. A helyzet megköveteli, hogy a legapróbb hibáimat is kijavítsam, saját fejlődésemmel ellensúlyozzam ezeket a hátrányokat.
MN: Ebben a sportágban ki felel meg az "edzőnek"?
MN: A versenymérnöktől kapom a szakmai instrukciókat. Én Bári Gergellyel dolgozom 2008 óta. Nagyon hatékonyan tudunk együttműködni a pályán és a pályán kívül is. A verseny alatt csak ő kommunikálhat velem.
MN: Ő tolmácsol közted és az autó közt?
MN: Nem, inkább én vagyok a tolmács. Autón belül hozzám érkezik az információ, amit megpróbálok lefordítani az ő nyelvére és továbbadni neki. Neki pontosan meg kell értenie, milyen eszközökkel tudja beállítani úgy az autót, ahogy azt én szeretném. Egy versenyző jó, ha alapszinten tisztában van az autó szerkezetével, de én fizikából nem voltam túl jó, amit ő tud ellensúlyozni a hatalmas elméleti tudásával.
MN: Hogy néz ki egy idény?
MN: Január második felében kezdem a fizikai felkészülést egy személyi edzővel. Ez egy alapozó időszak, ami az első futamig tart. Innentől kezdve a fizikai állapotot szinten kell tartani, ami mellett a szem-kéz koordináció, az egyensúlyérzék, a reakcióidő fejlesztésén dolgozunk. Egy ilyen edzés másfél-két óra. Használunk pingponglabdát, fitballt, súlyzókat. Kicsit olyan, mint egy cirkuszi mutatvány. Korábban még egyetlen személyi edző sem foglalkozott kifejezetten autóversenyzőkkel, így ez teljesen járatlan út volt.
MN: Ettől családiasabb a hangulat?
MN: Egyrészt igen, de hatalmas eredménykényszer alatt dolgozunk. Mindenki tudja, hogy nem hibázhat, ettől néha feszült a légkör.
MN: Milyen a kapcsolatod Zengő Zoltánnal, a klubod tulajdonosával?
MN: A mi utunk közös, hiszen nem akkor szegődött mellém, amikor jöttek az eredmények. Előfordult, hogy fogalmunk sem volt, hogyan tovább, lesz-e egyáltalán folytatás. Voltak nagyon kemény időszakok, mert amikor elmaradtak a sikerek, az egész működésünk került veszélybe. De a hullámvölgyek is kellettek ahhoz, hogy ilyen remek csapattá álljunk össze. Tudom, mennyi mindent megtesznek a szerelők, hogy az autó olyan legyen, amilyennek én szeretném. Ha ezek után hibázom, azt nehéz feldolgozni. Szerencsére emiatt soha senkitől nem kaptam szemrehányást. Mindenki elég érett, hogy felfogja, a hibalehetőség ott van, az ebből fakadó kellemetlenség és feszültség is. De pont azért, mert régóta együtt dolgozunk, ezt mindenki tudja kezelni.
MN: Egyből megbeszélitek, hogy ki volt a hibás?
MN: Általában nem kellenek hozzá szavak, mindenki tisztában van a saját felelősségével. Ha én hibázom, nem próbálom a szerelőkre fogni, bemegyek a bokszba, és megmondom, hogy ez most az én saram. De nem kell túlbeszélni a dolgokat. Voltak helyzetek, amiket meg kellett beszélni, de olyan, amin nagyon sokáig rágódtunk volna, nem igazán. Előfordul, hogy nem értünk egyet valamiben, de akkor elfogadjuk azt, hogy én más információk alapján más következtetést vonok le az autóból, mint ők a bokszból.
MN: Előfordul, hogy nagyon kiborulsz?
MN: Erről Zoli tudna mesélni, volt néhány legendás párbeszédünk a rádión keresztül. Az autóban ülő Michelisz Norbert egy vadállat. Szerencsére a bukósisak nagyon sokat eltakar az érzelmekből. Van, hogy inkább magamon hagyom, jobb, ha nem látnak ilyenkor. Nem tartozik a külvilágra.
MN: Mi kell ehhez?
MN: Az autóban pattanásig feszült idegállapotban vagyok, és nem mindig értékelem úgy a megszerzett információt, ahogy azt a bokszban gondolják. Általában azt kérem a csapattól, hogy csak a legszükségesebb információkat osszák meg, azon túl ne beszéljünk egymással. Ha megkérdezik egy rosszabbul sikerült futam után a levezető körben, hogy ez most mi volt, az a legszerencsésebb, ha egyáltalán nem válaszolok. Megvárom, amíg csökken bennem a feszültség, és inkább a verseny után, nyugodtabb körülmények között beszéljük át a tapasztalatainkat.
MN: Mit szeretsz legjobban a versenyekben?
MN: Vezetni. De vannak olyan helyzetek is, amiket kevésbé szeretek. Például a verseny előtti fél órát. Szeretnék már beülni az autóba, szeretnék túl lenni rajta, noha szeretek versenyezni. Miután beülök a volán mögé, végre magamban vagyok, a saját kis világomban. A vezetés minden mozdulatát élvezem, nem tudnék kiemelni belőle egy részt. De egy előzés vagy a végén egy dobogós helyezés olyan érzés, ami semmi máshoz nem hasonlítható.
MN: Mennyi idő alatt kerülsz vissza a verseny után a hétköznapi tudatállapotba?
MN: Most már elég gyorsan. Az elején néhány napig is eltartott, ma már a futam után néhány órával el tudom engedni azt, ami történt. Ebben nagyon sokat segített, hogy 2010-ben Lénárt Ágota sportpszichológussal kezdtem dolgozni. Azért kerestem fel, mert úgy éreztem, hogy az állórajtoknál valami ördögi dolog történik velem, a saját magam akadálya vagyok. Szerettem volna megérteni, hogy abban a pillanatban mi játszódik le a fejemben. Egyszerű mentáltréninggel is sikerült sokat fejlődnöm. Szerintem most már minden sportágban legalább akkora jelentősége van a mentális felkészültségnek, mint a fizikálisnak, ha nem nagyobb.
MN: A túlzott megfontoltságot tartják az egyik hátrányodnak.
MN: Sokszor hiányolják az agresszivitást belőlem, de pont az idei utolsó két futam a jó példa, hogy az agresszivitás a legtöbb esetben nem kifizetődő. Nem agresszívnak kell lenni, hanem meg kell tanulni hatékonyan működni, rá kell érezni, hogy melyik szituációban kell mindent bedobni, és melyik az, ahol nem kell annyit kockáztatni. Meg kell válogatnom, hogy kivel harcolok; ha olyanokkal, akiknek az összetett világbajnoki cím a tét, akkor nem vállalhatok túl nagy kockázatot, mert nekem a privát értékelésre kell figyelnem. A legtöbb információ nálam van. Én tudom, hogy milyen technikai háttérrel gazdálkodhatok, mekkora nyereségért érdemes megkockáztatni egy előzést. Ebben a sportágban szükség van egyfajta agresszivitásra, de messze nem olyan mértékben, mint ahogy az kívülről látszik. A rutin és a tudatosság sokkal fontosabb. Az agresszivitás a rutintalansággal párosítva a legrosszabb kombináció.
MN: Kivel szeretsz a leginkább csatázni?
MN: A mezőny elejével igazán minőségi versenyeket lehet vívni, amelyben minden pillanatban százszázalékosan kell koncentrálni. Ellenük egy jól kivitelezett manőver olyan, mintha a mezőny második felét végigelőzném. A velük vívott versenyekből tudok a legtöbbet tanulni. Szokták mondani, hogy mindig annyira látszik jónak az ember, amennyire az ellenfelek engedik.
MN: Vágysz más szakágba?
MN: Egyelőre nem, de ki tudja, mit hoz a jövő. Lehet, hogy öt vagy tíz év múlva elkezd érdekelni a pályaversenyzés, a ralit is szívesen kipróbálnám, de nekem most még a WTCC-ben van dolgom. Ez fekszik a legjobban.
MN: Az ilyen költséges sportágban elég nehezen kiszámítható a jövő.
MN: Mindig ilyen helyzetben voltunk, nem tudom, milyen lenne másként. Viszont a mostani sikereknek és a támogatóknak köszönhetően most először mondhatom, hogy jövőre biztosan lesz folytatás. A kicsit stabilabb anyagi háttér sok mindennek köszönhető: az első futamgyőzelmemnek Makaóban, annak, hogy 2011-ben a Hungaroring bekerült a versenynaptárba, és 80 ezer ember jött ki a WTCC-hétvégére, most pedig itt a privát világbajnoki cím.
MN: A Hungaroring az év csúcspontja?
MN: Teljes mértékben. Mindig nagyon várom, de nagyon más, mint a többi hétvége. 2011-ben olyan helyzettel szembesültem, amivel korábban sosem, óriási teher volt ennyi ember előtt versenyezni. Nagyon élvezem a hazai közönség szeretetét, de közben megoszlik a figyelmem, mert nem csak a versenyre kell koncentrálnom. Idén, amikor elöl mentem, nem nagyon tudtam kikapcsolni. Olyan pozícióban voltam, hogy nem kellett száz százalékot nyújtanom, volt időm gondolkodni, ami a hatalmas tömeggel párosítva nem a legideálisabb kombináció: voltak pillanatok, amikor kihagyott a figyelmem. Olyan nyomás alatt sikerült győznöm, amihez mérhetőt korábban nem tapasztaltam. Ezután elhittem, hogy ennél nehezebb már csak akkor lesz, ha majd az összetett világbajnoki címért küzdök.
Névjegy1984. augusztus 8-án született Mohácson. Tizenévesen internetes autószimulátoros bajnokságokon indult, ekkor ismerkedett meg Wéber Gáborral, a Zengő Motorsport autóversenyzőjével, rajta keresztül Zengő Zoltán klubtulajdonossal, aki tesztlehetőséget biztosított számára. 2006-ban a hazai Suzuki Swift Kupában indult, tizenhárom futamból hatot megnyert, a Magyar Nemzeti Autósport Szövetségtől "Az év újonca" címet kapta. Egy évvel később már a Renault Clio Kupába nevezték, amit megnyert. 2008-ban a nemzetközi Seat Leon EuroCup-ban nyújtott teljesítménye alapján lehetősége nyílt, hogy a túraautó-világbajnokság állandó résztvevője legyen. 2010-ben már az első WTCC-futamon pontszerző, később a versenysorozat leggyorsabb újonca, aki összesen kilenc alkalommal állhatott dobogóra. Legnagyobb sikerét, a futamgyőzelmet a makaói szezonzárón érte el, összetettben kilencedik lett. Második futamgyőzelmét idén, a Hungaroringen, hazai közönség előtt szerezte; összetettben a hatodik helyén végzett, ami a nem gyári csapatok közt a legjobb eredménynek - "privát világbajnoki cím" - számított. |
