Kiadós doppingbotránnyal zárult az idei téli sportszezon: az ausztriai Seefeldben megrendezett északisí-világbajnokság alatt február 27-én öt sífutót vettek őrizetbe, ezzel egy időben a németországi Erfurtban is letartóztattak négy személyt, közöttük azt a Mark Schmidt orvost, akit immár kiterjedt doppinghálózat működtetésével gyanúsítanak. A csoportos lebukás és letartóztatás drámai körülményei is figyelemreméltóak: az egyik elkapott és szállodai szobájában tetten ért sportoló, az osztrák sífutó Max Hauke karjában még ott volt az infúziós tű, amivel éppen saját, korábban levett vérét ömlesztette át magának. Rajta kívül még egy osztrák, továbbá két észt és egy kazah sportoló került őrizetbe a jól összehangolt razzia során. Kai Gräber müncheni ügyész szerint valamennyien kapcsolatban álltak az újabb doppingügy központi figurájával, Mark Schmidttel.
Az ügyészségi nyomozás során eddig feltárt bizonyítékok szerint a 21 sportolótól (akik három téli és két nyári sportág képviselői) 2011 óta összesen három számjegyű alkalommal vettek vért, a tiltott vértranszfúziókat pedig Németországban, Ausztriában, Olaszországban, Svédországban, Finnországban, Észtországban, Horvátországban, Szlovéniában és az Egyesült Államokhoz tartozó Hawaii-szigeteken hajtották végre.
Schmidt doktor nem kicsiben utazott: 40–60 adag korábban levett vért tárolt a hűtőjében, ami a gyanú szerint úszóktól, kézilabdázóktól, focistáktól és kerékpárosoktól származhat (mint a felsorolásból is látszik, az érintett sportágak köre még bővülhet, illetve módosulhat is a további vizsgálatok nyomán).
Anyja fia
Mark Schmidt nem először került gyanúba, igazság szerint jól ismert, hírhedt név az övé a doppingszakmában, az üzletet ráadásul a nyomozás szerint közösen vitte az anyjával (!), bizonyos Heidrun Schmidttel. Először 2008-ban az akkor frissen, két évre elmeszelt és felfüggesztett kerékpáros, Bernhard Kohl vádolta meg a csapata, a Gerolsteiner orvosát, Schmidt doktort azzal, hogy személyesen felügyelte a doppingolást a 2008-as Tour de France alatt. Lebukása és eltiltása feletti elkeseredésében Kohl 2009-ben bejelentette visszavonulását, azzal a felkiáltással, hogy dopping nélkül lehetetlen nyerni a nemzetközi kerékpársportban.
Schmidt lebukását végül nem a biciklisport előmozdításában szerzett érdemei okozták: januárban a német közszolgálati tévécsatorna, az ARD sugárzott egy dokumentumfilmet, amelyet egy másik osztrák sífutóval, a szocsi olimpián lebukott és később eltiltott Johannes Dürr-rel készítettek. Dürr a „sima” vérdoppingon kívül eritropoetint, azaz EPO nevű hormont is vett magához – pechjére ez menet közben kimutathatóvá vált a doppingellenőrök számára. Ennek nyomán indult el a nyomozás, ami végül Schmidt lebukásához vezetett. Az erfurti orvos amúgy az osztrák Kronen Zeitung szerint magát egyszerű síturistának álcázva ott volt a seefeldi vb-n is, hogy személyesen segíthesse protezsáltjait. A mostani ügy érdekessége, hogy ebben véletlenül nem érintettek a doppingellenes harcban stigmatizált oroszok, akiket testületileg számos sportversenyről is kitiltottak, miután kiderült, hogy a Putyin-kormányzat tevékeny részvételével állami doppingprogramot működtettek – és itt csak az álnaiv jóindulat jeleként használjuk a múlt időt. (Lásd: A vérükben van, Magyar Narancs, 2015. november 26.). Most röhöghetnek a markukba vagy szemforgató módon mutogathatnak a doppingolásban lám, legalább annyira vétkes Nyugatra.
A vérdopping az illegális teljesítményfokozást célzó módszerek kiterjedt családjának egyik nagy múltra visszatekintő, széleskörűen alkalmazott tagja. Egyes adatok szerint már a hatvanas években elkezdődött a használata, és egészen 1985-ig nem is tiltották, hogy a sportolóktól korábban levett és kezelt vért később, a verseny előtt infúzióval visszaömleszszék beléjük. Érdekes módon az első igazolt eset a finn Karlo Maaninkáé volt, akiről bebizonyosodott, hogy az 1980-as moszkvai olimpián vért kapott mind az 5000, mind a 10 000 méteres síkfutás döntője előtt: mind a két futamot meg is nyerte, és senki nem is akarta elvenni az aranyérmeit, elvégre, amit csinált, az a maga idejében teljesen legális lehetett.
A manapság is alkalmazott vérdopping voltaképpen nem is egy konkrét módszert, hanem alkalmazott doppingolási metódusok egész családját takarja – a közös bennük nagyjából az, hogy így vagy úgy mindegyikben szerepet játszik a vér oxigénszállító kapacitásának fokozása. A cél, hogy minél több oxigén jusson az izmokba, elvégre ez teszi lehetővé, hogy fokozzuk azok teljesítményét, az állóképességet és az izmok ellenálló képességét is. Ennek körébe tartozik a szervezetünk által is előállított EPO, illetve a szintetikus oxigénszállítók adagolása is (ezekről lásd keretes írásunkat).
Visszacsorog
A doppingolásra használt vértranszfúzió is azon az elven alapszik, hogy a korábban levett vért utóbb, némi kezelés után visszaadják a sportolónak, akinek ettől jócskán javul a teljesítménye. Ehhez a verseny előtt hetekkel kinyernek belőle általában több száz milliliter (esetleg már literes nagyságrendű) vért, azt centrifugázzák, majd a vérplazmát rögtön vissza is táplálják, a vér (vörösvérsejtekben gazdag) sejtes elemeit azonban hűtve vagy fagyasztva bespájzolják, és majd csak 1–7 nappal a verseny előtt kapja vissza a sportoló. Mindez módosítja a hemoglobinban kötött vas jelenlétét a vérben – előbb kivesznek egy jókora adagot, majd csak részben kerül vissza, így a vaspótlás mindenképpen ajánlott.
A vérdoppingnak a forrás szempontjából két formája lehet: vagy saját (előzetesen levett, kicentrifugázott) vérrel látják el a sportolót, vagy máséval: az előbbi az autológ, az utóbbi a homológ transzfúzió. Az előbbinek természetesen számos előnye van, például, hogy a saját vért biológiai szempontból bármikor fel lehet használni, máskülönben keresni kell a megfelelő donort, akinek szerológiailag is passzol a vércsoportja. Természetesen a homológ vérdopping is olyan vért használ átömlesztésre, amelyet előzőleg egy másik, de ugyanolyan vértípussal rendelkező embertől vettek le.
Noha, mint említettük, a vérátömlesztés vérdoppingolásra történő alkalmazása fél évszázados múltra tekint vissza, a módszer valószínűleg annak köszönheti a reneszánszát, hogy a WADA (a nemzetközi doppingellenes szervezet) hatékonyabb feltárási módszereket vezetett be az oxigénszállítás fokozására használt korábbi legnépszerűbb szer, az EPO (pontosabban a nem a saját szervezet által termelt EPO) detektálására. Persze a vértranszfúziót is megpróbálják megfogni: a homológ vérátömlesztés ellenőrzését a 2004. évi athéni nyári olimpiai játékokon vezették be. Az autológ vérátömlesztés kimutatásában már nem ilyen eredményes a WADA: létezik egy erősen vitatott módszer, amelynek során oxigén és szén-monoxid meghatározott elegyét kellene a sportolónak belélegeznie a nem fiziológiai eredetű hemoglobinszint-emelkedés kimutatására, ami verseny előtt alkalmazva ronthatja a sportolói teljesítményt (és egyébként sem hangzik jól a mérgező szén-monoxid bármily kis dózisú belélegzése).
Átverhető útlevél?
A hatékonyabb ellenőrzés kifejlesztése céljából a WADA jelenleg is kutatási projekteket finanszíroz, ám addig is vannak más módszerek. Az abnormális vérprofilok még hatékonyabb feltárására dolgozták ki a biológiai útlevél programot: azaz nyomon követik a sportoló biológiai adatainak változását egy adott időtartam alatt. Amennyiben e szenzitív biológiai adatok abnormális változását tapasztalják, akkor legalábbis felmerül az alapos gyanú az érintettel szemben, és célirányosabb ellenőrzést lehet lefolytatni. Ez önmagában is elvezethet a gyanúba került sportoló elleni szankciók kirovásáig.
Más kérdés, hogy némely kutatók szerint átverhető a biológiai útlevél alapú ellenőrzés is. A Koppenhágai Egyetemen (Nikolai Baastrup Nordsborg vezetésével) lefolytatott vizsgálat szerint egyáltalán nincs arra szükség, hogy több liter vért levegyenek a sportolóktól (ahogy, mondjuk, a nyolcvanas évektől dolgoztak a vérdoppingolók), és a korábban vélelmezett mennyiségeknél jóval kevesebb (a dánok kutatásai szerint mindössze 135 köbcentiméternyi vörösvérsejt-kivonat) is elég lehet a kívánt cél elérésére, legalábbis a kerékpárteszteknél statisztikailag már szignifikánsnak számító teljesítménynövekedést mutattak ki. A vizsgálatok eredményét saját tapasztalatai alapján is megerősítette a profi kerékpárosból lett újságíró, a saját doppingkarrierjéről egykor részletes vallomásban is beszámoló dán Michael Rasmussen is. A kutatók és Rasmussen szerint ez már egy élő gyakorlat, márpedig ilyen mennyiségeknél a vérdopping alkalmazása szinte észrevétlen maradhat.
| Doppingkínálat Az EPO (eritropoetin) egy peptid, azaz fehérjealapú hormon, amelyet az emberi szervezet termel természetes úton. A vesékből szabadul fel, és a csontvelőben fejti ki a nagyjából a vörösvérsejt-termelés ösztönzésében kimerülő hatását, márpedig a vörösvérsejtek számának növekedése javítja a vér oxigénszállító képességét. Ezen túlmenően az EPO növelheti a szervezet kapacitását is a tejsavtermelődés visszaszorítására – nem véletlen, hogy az EPO az egyik legfontosabb doppingszer, habár a hatásossága körül nincs teljes egyetértés a kutatók között. A doppingszerek kínálatában szerepelnek a szintetikus oxigénszállítók is − mint például a hemoglobinalapú oxigénszállítók (HBOC) vagy perfluor-karbonok (PFC). Ezek mindegyike olyan megtisztított protein vagy kémiai szer, amely képes oxigént szállítani. Manapság ezek a szerek már jól kimutathatók a doppingtesztek során, sőt, az EPO esetében különbséget lehet tenni a szervezet által termelt és a külsődlegesen bevitt hormon között. |
