Ha csak egy sportcikket olvasol ma, ez legyen: bemutatjuk a világ legőrültebb sportágát

  • Maros András
  • 2019. május 9.

Sport

Több tiszteletet a lábujjaknak! – követelhetnénk teljes joggal, különösen, hogy a sportágat egyelőre csak kevesen ismerik.

A szkandersport kistestvérét a közép-angliai Peak District Nemzeti Park területén fekvő, százötvenvalahány lakost számláló faluban, Wettonban, a Ye Olde Royal Oak Inn nevű kocsmában találta ki négy törzsvendég, még a hetvenes évek közepén.

Egyik este azon búslakodtak, hogy Angliának túl kevés a világbajnok sportolója, ami egyáltalán nincs rendjén, úgy érezték, tenniük kell valamit, hogy javuljon a helyzet. Itták a söröket, törték a fejüket, végül a lábujjszkander tűnt a legjobb ötletnek.

Lett vb is

Szabálykönyvet írtak, szereztek egy trófeát, és azon melegében lerendezték az első hivatalos lábujjszkander-világbajnokságot, amelyet – minő meglepetés – a kitalálók egyike, Mick Dawson nyert meg.

Dawson úr a második vb-n is győzedelmeskedett, triplázni azonban már nem tudott, mert a kocsmába tévedt egy arrafelé nyaraló kanadai turista, és csúnyán elvette tőle – és így Angliától – a címet. A sértődött rendezők azzal a lendülettel be is szüntették a világbajnokságot.

Csak körömgomba ne legyen!

Csak körömgomba ne legyen!

 

A verseny újjáélesztésére közel két évtizedet kellett várni. A Ye Olde Royal Oak Inn aktuális tulajdonosa a raktárban rábukkant a régi szabálykönyvre, lefújta róla a port, és újra meghirdette a vb-t, bízva benne, hogy az esemény ismét a kocsmára irányítja a környékbeliek (erősen lankadó) figyelmét.

És bár a lábujjszkander globális áttörése egyelőre várat magára, a világbajnokságot azóta is minden nyáron megrendezik. A rendezvény közben kinőtte a helyszínét, átköltözött egy másik falu, a közeli Fenny Bentley kocsmájába, a Bentley Brook Innbe. Itt kényelmesen elfér a férfi és női szám mintegy 30-30 indulója, plusz családtagok, szurkolók, érdeklődők.

Olimpiai sportágaknak szánják

A kilencvenes évek végén kérvényt nyújtottak be a lábujjszkander olimpiai sportágak közé való felvételéért – legalább bemutatósport hadd legyen! –, de nem jött össze. Pedig nagy öröm lenne lábujjszkanderezőket látni olimpiai megnyitókon, ahogy nemzeti színű egyenruhában, úszók, atléták közé ékelődve vonulnak, és csókokat dobálnak a világ felé.

A lábujjszkander-világbajnokság nyílt, bárki nevezhet a helyszínen. Első lépésként be kell mutatni a két lábfejet anatómiai és higiéniai átvizsgálásra; ha a lábujjak épnek, szépnek és nem utolsósorban gombamentesnek találtatnak, máris oda lehet fáradni a két térfélre osztott, négyzet alakú küzdőtérhez – amely egy hatalmas, emberi talpat ábrázoló lapon helyezkedik el.

A pálya két, nagyjából egy-egy lábfej magasságú oldalsó fallal rendelkezik (ezek fontos szerepéről mindjárt lesz szó). A két versenyző leül egymással szemben, felhelyezi csupasz lábfejét a küzdőtérre, a játékvezető összeakasztja a nagylábujjukat, úgy, hogy a játékosok sarka lent marad a saját térfelükön. Amikor a sportolók jelzik, hogy készen állnak, és a bíró is úgy látja, hogy nincs akadálya a kezdésnek (szép, szabályos a lábujjkulcs), a játékvezető elkiáltja magát, „Toes away!”, és a versenyzők megkezdik a küzdelmet.

A menet addig tart, míg egyikük a másik lábfejkülsőjét hozzá nem érinti a pálya oldalsó falához (tehát erre szolgál az oldalsó fal). Ez a „Toe down” szituáció, azaz vége az első menetnek. Jobb lábbal kezdenek, aztán bal, két győztes menetig tart a küzdelem, azaz ha 1:1-re állnak, jön a döntő csata. A küzdelemben éppen részt nem vevő lábat a levegőben kell tartani, a fenéknek viszont végig érintkeznie kell a talajjal. Ha az ellenfél kibírhatatlan fájdalmat okoz, a lábujjszkanderező „Toe much!” kiáltással feladhatja a küzdelmet.

Csak néha röhögi el magát

A bajnokságot nyílt kieséses rendszerben – és a „toe” (lábujj) szócskában rejlő szóvicclehetőségek maximális kihasználása mellett – bonyolítják le. A férfimezőny egyeduralkodója, a brit Alan „Nasty” Nash idén a tizenhatodik vb-győzelmére készül. Két éve a Doc Toe Scholl művésznéven induló versenyzőt nyomta le a döntőben, tavaly a saját nevén versenyző Ben Woodroffe-ot. Hatalmas, erős nagylábujján kívül Nasty egy másik hatékony fegyvert is be szokott vetni: a megfélemlítést. Beleordít a feléje forduló arcokba, kamerákba (és csak néha röhögi el magát).

Alan „Nasty” Nash, a világbajnok

Alan „Nasty” Nash, a világbajnok

 

 

Pankrátori viselkedése elsőre furán hat a vidéki angliai táj csöndes, barátságos közegében, főleg úgy, hogy vetélytársainak zöme azt vallja, nem az erő, hanem a jó stratégia és az ügyesség számít ebben a sportban. Nasty erről egészen másként vélekedik. Egyik nyilatkozatában elárulta, mi az ő saját „stratégiája”: már az első fordulóban fájdalmat akar okozni a vele szemben ülőnek, mert az a későbbi ellenfelek hozzáállására is kihat.

Van sérülés bőven, törött lábujjak, bokaficamok, de a gerincnek sem tesz jót ez a lehetetlen póz meg az oldalirányú terhelés. Sérülés szempontjából Nasty számára alighanem az 1997-es bajnokság volt a legemlékezetesebb: az elődöntőben négy lábujja ficamodott ki, de miután ezeket szépen, sorban visszapattintotta, megnyerte a partit, aztán a döntőt is.

Ami a női számot illeti, ott talán a 2017-es vb szolgáltatta a legnagyobb érdekességet, de szerencsére nem sérülés miatt, hanem a döntő párosítása volt furcsa. A végső világbajnok, Rebecca Beech az édesanyját győzte le a fináléban.

Neked ajánljuk