A magyar sport- és pláne a fociszerető közvélemény száz évvel ezelőtt is nagy várakozásokkal fogadta sportolóink, azon belül labdarúgóink részvételét az 1924-es (második) párizsi olimpián. Az esemény jelentőségét mutatja, hogy a négy évvel korábbi (Antwerpenben lebonyolított) olimpián Magyarország, az I. világháború egyik veszteseként részt sem vehetett. Ráadásul akkoriban még nem léteztek a világ nemzeti válogatottjai erejének összemérésére rendeltetett futballtornák, így mindenki a párizsi olimpiát várta vélt futballelsőségünk igazolásaként. A magyar esélyeket növelte, hogy ősi riválisaink, az osztrákok (akikkel addigi mérlegünk kiegyenlített volt), illetve a foci alapító atyái, a sportágat akkor még egyértelműen uraló angolok nem is vettek részt a tornán. A Kiss Gyula akkori szövetségi kapitány által összeállított válogatottban egyaránt helyet kaptak az akkori magyar „amatőr” liga sztárjai, valamint a külföldön már profi (vagy legalábbis félprofi) körülmények között szereplő hivatásos focisták is.
Az előkészületi meccsek során először, még április 6-án, csupa hazai játékossal felállva 7-1-re vertük a Hungária körúton az akkor még fociamatőröknek számító olaszokat, viszont a folytatás kevésbé volt meggyőző. Május 4-én ugyanott 2-2-es döntetlen az osztrákokkal, majd május 18-án sima 4-2-es vereség Zürichben a házigazda svájciaktól.
A hazai közvélemény mégis a végső győzelmet várta a válogatottól,
s a felfokozott várakozásokat látszólag alátámasztotta, ahogy 1924. május 26-án az olimpiai torna nyitómeccsén 5-0-ra tönkrevertük az akkoriban még nem túl nagy becsben tartott lengyel válogatottat. Ezen a meccsen már játszott a fedezetsorban Obitz „Gabi”, akkoriban a Makkabi Brno játékosa, és a szintén cionista Hakoah Wien két magyar klasszisa, a centerhalf Guttmann II Béla, illetve a két gólt is szerző csatár Hirzer Ferenc. Ekkor még senki sem sejtette, hogy az ő szerepeltetésük milyen neuralgikus ponttá lesz az olimpiai kudarc érzelmektől és indulatoktól vezérelt utólagos elemzésében.
Bevonulás, kivonulás
Az 1924. május 29-én a Stade-Paris pályáján viszonylag gyér érdeklődés mellett (8000 néző előtt) lejátszott Egyiptom elleni meccsen a hivatalos futballkrónikák, vagy éppen a Nemzeti Sport másnap közölt összeállítása szerint a Biri - Fogl II, Mandl - Orth, Guttmann II, Obitz - Braun, Eisenhoffer, Opata, Hirzer, Jeny összetételű csapat állt fel (öt MTK-s, három légiós, egy-egy újpesti, fradista és kispesti játékossal). Némely tudósítások (nyomukban a Magyarok az olimpiai játékokon című 2000-es kiadvány) a focisták hivatalos nevezési listájával megegyező Biri - Fogl II, Mándi - Faludi, Gárdos, Ormay - Barna, Aczél, Patai, Hires, Jeney hivatalos összeállítást hozták, ami emlékeztet arra, hogy a labdarúgók többsége hivatalosan egy korábban, de zömmel (Mándi és Hires kivételével) később sem használt magyarosított néven vett részt a tornán (ami némileg megnehezítette azonosításukat az európai fociban amúgy képben lévő nézők és szakértők számára is). A névmágia azonban az egyiptomiak ellen már nem működött: hamar vezetést szereztek és a korabeli tudósítások és a visszaemlékezések szerint is erőtlenül, indiszponáltan, sőt pipogyán focizó magyarok nemhogy egyenlíteni nem tudtak (az első félidőben megítélt 11-est Braun „Csibi” a felső lécre bombázta – összesen kilenc kapufát rúgtunk!), de a második félidőben még két gólt kapva szenvedtek megalázó 3-0-s vereséget. Érdekes, de külföldi lapok azt is megemlítették, hogy még ezen a meccsen is kitűnt a magyarok nagyobb futballtudása és technikai képzettsége – csak éppen az egyiptomiak lelkesebbek, harcosabbak, s leginkább gyorsabbak voltak, mint a mieink, akiket még a balszerencse is sújtott.
A hazai sajtó tudósításaiban a vereség tényét és mértékét nem csupán az egyiptomi csapat outsiderként, esélytelenként való feltüntetése erősítette, de gondosan ügyeltek a húszas évek hazai kurzussajtójában amúgy is mértéken felül hangsúlyozott faji-etnikai specifikumok kiemelésére. Az Új Nemzedék például leszögezte, hogy válogatottunk arabokból és négerekből álló csapat ellen szenvedett vereséget, külön említve az „óriási termetű néger” Salemet, aki idővel a hazai sportkarikaturisták kedvence lett. A lapok kórusban kárhoztatták Kiss Gyulát azért, miért kellett neki pont a cionista csapatokból hazahívni a légiósokat, pláne a rossz formában lévő későbbi edzőlegenda Guttmann Bélát. Felemlegették azt is, miért vitte ki az MTK-s gólkirály Molnár Györgyöt, ha egyszer hírhedetten mulatozós életmódja miatt amúgy sem akarta a csapatba állítani. A cikkekben is csak minimálisan kódolt zsidózást sokkal direktebben művelte a politikai színtér több híres-hírhedt alakja, akik magától értetődően használták ki politikai haszonszerzés céljaira a történteket. Például Gömbös Gyula, a történtek idején a Bethlen-kormány szélsőjobboldali, markánsan antiszemita ellenzékeként szolgáló, általában csak Fajvédő Pártként emlegetett Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt vezetője parlamenti felszólalásában mindjárt szélesebb „faji” kontextusba is helyezte a Párizsban a futballpályán történteket.
Klebelsberg Kunó kultuszminiszterhez intézett interpellációjában Gömbös nem spórolt a Budapest-ellenes, no meg az antiszemita kirohanásokkal sem. „Nem a magyar nemzet reprezentánsai harcoltak ott Parizsban, hanem Budapest reprezentánsai, sőt nem is az igazi budapestiek, hanem valami furcsa tákolmány lehet az, ami ezeket az embereket összehozta, mert ezek nem reprezentálnak sem magyar fajt, sem magyar nemzetet, nem reprezentáljak a magyar sportot, hanem reprezentáljak az internacionális professzionizmust.” Ezzel a lendülettel, a rá oly jellemző képzavarokkal élve kifejtette, hogy „az egyedül helyes politika kiterjeszteni a sportot a falura, a magyar vidékre és ebből a tehetségeket tartalmazó mély kútból meríteni”. (A néhány év múlva a kormánypártba visszataláló, 1932 és 1936 között miniszterelnök Gömbös mentéségre elmondanánk, hogy a mondandóját leginkább a kor nemes, habár német ihletettségű, álromantikusan „völkisch” gondolkodásmódja inspirálta – és nem pusztán a merő szavazatvadászat, mint némely, hasonló gondolkodású utódait.)
Némileg talán mellékvágánynak tűnik, de már a kortársakat is meglepte az a vehemencia, amellyel az első számú sportlapnak számító Nemzeti Sport támadta a válogatott vezetőségét, így Kiss Gyula szövetségi kapitányt. László Ferenc 2008-as, lapunkban publikált cikkéből is kiderült, hogy Kiss már csak azért is célkeresztbe került, mert a konkurens újság, a Sporthírlap szerkesztője volt. A sajtópolémiában azért a játékoson való spórolás, a siralmas, a patkányoktól nyüzsgő párizsi szállás, a magyar gyomornak ehetetlen koszt (véres steak!) felemlegetése és a sportolók kizsigerelésének vádján felül sikerült konszenzusra jutni egy bűnbak személyében is. Leginkább Holits Ödön erőnléti edzőt vádolták azzal, hogy agyonsanyargatta a játékosokat, akik holtfáradtan léptek pályára Egyiptom ellen.
A korabeli közönség főleg a sporthírlapok szerkesztősége előtt kifüggesztett bulletinekből értesült a fejleményekről, így kisebb tömeg verődött össze az egyes újságok székházánál, majd az eredmények ismeretében spontán tüntetés is kialakult – pont az említett Kiss Gyula szövetségi kapitányt alkalmazó Sporthírlap szerkesztősége előtt. A vesztes meccs okozta csalódás miatti egyik tüntetést örökítik meg Sándor Pál legendás filmje, a Régi idők focija záró képsorai is.
Profi vagy amatőr
Maga a szűkebb sport- , illetve futballszakma is indulatosan reagált a vereségre, a reakciókban is főleg az amatőr és professzionális futball tökéletlen szétválasztását, az álamatörizmust kárhoztatták – de így tett a parlament folyosóján (ahol a vereség pár napra némi túlzással elnyomott minden más politikai témát) megszólaltatott Ugron Gábor akkor éppen ellenzéki képviselő is. Könyörtelen tisztogatást sürgetett Gschwindt Ernő, az FTC legendás elnöke és mecénása, civilben szeszgyáros, egyben kormánypárti honatya is. Ebből annyi teljesült, hogy
lemondtak a magyar futball vezetői, így a származása miatt is sokat támadott Kiss Gyula szövetségi kapitány, no meg az MLSZ-elnök Shvoy Kálmán
(akkoriban katonatiszt, a harmincas években kormánypárti, majd ellenzéki politikus, akinek szelektíven publikált naplója szolid szenzációt keltett a nyolcvanas évek Magyarországán). Később szinte valamennyiüket újraválasztották, hogy együtt munkálkodjanak a magyar futball újbóli felemelkedésén.
Eközben a nagyhatalmú felügyelőszerv, az Országos Testnevelési Tanács is csak kisebb hiányosságokat talált az MLSZ olimpiai elszámolásában, majd az első osztályú egyesületek júliusban tartott értekezletén elérkezettnek látták az időt a profi-amatőr szétválasztásra. Ez végül 1926 nyarától valósult meg, amikor felállt az MLSZ-en belül a Magyar Professzionális Labdarúgók Alszövetsége; az 1926/1927-es szezonra kiírta az első hazai profi futballbajnokságot, amelyen végre már vidéki focicsapatok is indulhattak. A labdarúgók elleni fajvédő, antiszemita alapú kampányokra idővel mind kevesebb ürügy kínálkozott: a harmincas években a sportág polgári gyökereinek elvesztése nyomán már csak elvétve bukkantak fel a focipályán zsidó származású labdarúgók.
Az elátkozott légió
A magyar labdarúgók először 1919-1920-tól kezdtek tömegesen külföldre vándorolni. Ebben az általános szegénységen, a zavaros politikai helyzeten, az elhatalmasodó, ekkor még számos futballistát is személyében érintő antiszemita erőszakhullámon, ritkábban a kommünben való, inkább alkalmi szerepvállaláson kívül (lásd a Tanácsköztársaság alatti egyetlen válogatott meccsen, az 1919. április 6-i budapesti magyar-osztrákon puskára támaszkodva fotózkodó Schaffer Alfréd „Spécit”) leginkább az játszott szerepet, hogy a magyar foci nem tudott szabadulni a rosszul értelmezett amatörizmustól. Habár a focisták papíron ingyen játszottak, a klubok és mecénások általában találtak módot némi fizetéskiegészítésre, de külföldről többnyire jobb ajánlatok érkeztek. Vonzó célállomás volt többek között Ausztria és Csehszlovákia is. De sokaknak Németország, Franciaország vagy Spanyolország lebegett a szemük előtt: például Plattkó Ferenc, a kor klasszis kapusa – aki sérülés miatt nem játszhatott Egyiptom ellen – miután 1919-ben Bécsbe, 1920-ban a Middlesbrough FC-hez, 1921-ben pedig a Sparta Prahához szerződött, 1923-tól hét éven át volt az FC Barcelona játékosa. A legnagyobb játékoskontingens idővel Olaszországba került, ahová csupán 1922 és 1925 között 80 (!) magyar labdarúgó szerződött. Játékosként, majd sokan közülük edzőként kulcsszerepet játszottak az olasz foci felvirágoztatásában – amire azért a Mussolini-rezsim sem keveset költött.
