Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2024. július 11-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Magyar Narancs: Győzött, pályacsúccsal. A saját terveihez képest hogyan sikerült ez a futás?
Toldi Péter: A verseny alatt egy másik résztvevővel, Ram Ratan Dzsattal beszéltem. Ő indiai katona, és amikor elmondta a saját frissítési rendszerét, láttam, hogy lehet ezt nálam jobban csinálni. Ő helyi emberként, többszöri próbálkozás után, több tapasztalattal jobb frissítést állított össze.
MN: Ön viszont gyorsabban haladt.
TP: Ez egy másik adottságnak köszönhető, amit szintén lehet edzeni. A munkámban hozzászoktam, hogy átlagosan napi öt órát alszom. Így kisebb rákészüléssel számomra nem volt halálközeli állapot a napi egy-másfél óra alvás. Ilyenkor eljut az ember a határaiig. Fizikálisan hasonló állapotban lehetünk, engem kevésbé viselt meg a pihenés hiánya. Ő kénytelen volt többször megállni aludni. Bár lassabban mozogtam, több időm telt futással, és egy órát megtartottam az előnyömből.
MN: Azt írja a Facebookon, hogy menet közben ön is elbóbiskolt.
TP: Amikor ilyen fizikai aktivitás mellett sem tud ébren maradni az ember, nincs mit tenni, tényleg aludni kell egy kicsit. Nem olyan drámai ez. Azt vettem észre, hogy menet közben dobbantottam. Mert ahogy eldőlne az ember, reflexből kitámaszt, és erre fölriad. Akkor muszáj volt beiktatni egy mikroalvást. Három-öt kilométerenként találkoztunk a kísérőautóval. Megvártam, megállt, kértem tizenöt percet, és aludtam az anyósülésen. A bruttó időt számolják, azt, ami az elindulástól a beérkezésig eltelik, ezalatt mindenki maga választja meg, hogy mennyit alszik, illetve fut. Minden versenyzőnek van egy kísérőautója. A sofőr helybeli, ismeri a szerpentineket. Van egy másik kísérő is, az enyémmel már tavaly megismerkedtem, Ankush Kumar barátom. Tudtam, mire számíthatok tőle, ő is, hogy mire lehet szükségem. Jó volt ez a hármas együttműködés.
MN: A 480 kilométeres távon a szintkülönbség mintegy 10 ezer méter volt. Erre hogyan lehet készülni?
TP: Ez a szint egy ilyen hosszú verseny esetében nem kivételesen nagy. Európában a legkeményebb hegyi verseny a Mont Blanc-nál több mint 200 kilométer hosszú, de 17 ezer méter szint van benne. Indiában nem maga a szintemelkedés a kihívás, hanem hogy magashegyi körülmények között zajlik az egész verseny, átlagosan 4 ezer méteren. Nagyon gyorsan változik az időjárás, öltözni és vetkőzni kell menet közben. Egy-egy hágóra fölérve napközben is fagypont körül alakul a hőmérséklet, mert az az örök hó határa. Ahogy ereszkedünk, akár ezer métert egy fennsíkon, ami jellemzően kősivatag, direkt napsütésben 20–25 fokig melegszik az idő. Nem is a meleg okoz gondot, hanem az ultraibolya sugárzás. Annyi sérülés ért verseny közben, hogy az arcbőröm, amelyet megviselt az állandó szél és a napsütés, megégett és lehámlott. Az erős napsütés mellett kaptunk szakadó esőt, az utolsó nap reggelén a hágónál befelhősödött és esni kezdett a hó.
MN: Ilyenkor szilárd ételt is eszik, vagy csak sportitalokat?
TP: Európában többször futottam ilyen hosszú versenyt. Azokat a táplálékkiegészítőket használtam most is, amelyekkel azokon a versenyeken jól muzsikált a szervezetem napokig. Ez a terv borult két nap után, látszott, hogy a rendszerem nem működik a magaslati viszonyok miatt. A könnyen emészthető, folyékony fázisú izoitalokat azért meg tudtam inni végig, és hogy változatosság legyen, a fogadókban főzetett krumpliból ettem, egy-egy alkalommal körülbelül tíz dekát, a hosszabb pihenők idején. Ha nem is aludtam, lefeküdtem tizenöt percre. Ilyenkor a pulzusom becsúszott 80 alá. Amikor csökken a fizikai aktivitás, jut elég vér a keringéssel az emésztő traktusba, hogy azt a három falat főtt, sós krumplit meg tudjuk emészteni. Kitapasztalja az ember kínjában, mikor hogyan jó.
MN: Most, egy héttel a verseny vége után hogyan érzi magát? Helyrejött-e a gyomra, fáj-e valamije?
TP: Jól vagyok, és ez az állapot szinte rögtön beállt, ahogy véget ért a verseny. A vérképemet majd megnézi az orvos, laborvizsgálatok következnek. Arra lehet számítani, hogy a májra vonatkozó paraméterek a testet ért sokk és az izombontás miatt biztosan rosszabbak lesznek, de tavaly ugyanez lejátszódott. A közérzetem jó, sérülés, más fájdalom nincs. Mihelyt abbahagytuk a versenyt, a gyomrom működése is helyreállt, a befutás napján már teljes értékű reggelit tudtam enni.
MN: Erre az útra spórolt, vagy akadt támogatója?
TP: A költségeket majdnem teljesen saját erőből teremtettem elő. Tavaly még ketten mentünk a feleségemmel, ez útiköltségben, szállásdíjban, étkezésben kétszeres szorzót jelentett. Az idén ezt nem bírta volna el a családi kassza, ezért döntöttünk úgy, hogy egyedül vágok neki ennek a hónapnak. Kerestem támogatókat, de nem akadt olyan cég vagy szervezet, amely fantáziát látott volna bennem. Aztán onnan kaptam segítséget, ahonnan nem is vártam: a szülővárosom, Szeged önkormányzata támogatott anyagilag. Elvittem magammal a város zászlaját, ezt tartottam a befutónál.
MN: Mennyibe került a verseny és az út?
TP: Még nem mertem mindent összeadni, de ez most nagyjából kétmillió forint volt. Tavaly többe került. Viszont az akkor megvett ruhák, a kabátok, amelyek fogják a szelet, jók az esőben, megvoltak. A tavaly felvett vakcinák 90 százaléka még érvényes volt az idén is.
MN: „Futni súlytalanul, gondtalanul, földi terhek nélkül, ahogy mindig is kellene” – írja az oldalán. Előfordul még, hogy így tud futni, nem nézve az órát, a sebességet?
TP: Igen, van ilyen. És egy ilyen verseny végén, amikor már látszik, hogy megvan, csak szépen be kell érni, és az ember tudja, hogy mi az, amit még vállalhat, akkor is elfogja ez az érzés. Nem vagyunk egyformák. Nekem ez nem csak egy futóverseny volt. Nagyon régóta, évek óta a fejemben van. Először abszolút irreális álomnak látszott, de ahogy teltek az évek, és egyre tapasztaltabb lettem, javultak a képességeim, szépen realitássá vált. Tudtam, mi a célom, megdolgoztam érte, és onnan kezdve, hogy kiutaztam Indiába, én a sokéves álmomat kezdtem megélni. Így vártam a versenyt. Tudtam tavalyról, mi vár, hogy fizikálisan és lelkileg is igénybe fog venni, de akkor is vártam. Ezzel a hozzáállással jól veszi az ember nehézségeket.
MN: Beépül a személyiségbe az ilyen sikerélmény?
TP: Úgy érzem, hogy igen, nyomot hagy, bár ezt a környezetem tudja jobban megítélni.
MN: A Hell Ultra verseny helyszíne India északi részén Ladakh kerület. Ez azon a vidéken van, amely miatt India és Pakisztán között előfordulnak fegyveres konfliktusok. Ez a futókat mennyiben érinti?
TP: Zavarják a mobilvételt, így a család számára és senki számára sem egyértelmű, hogy hol jár épp a futó, hiába van nála telefon. El kellett mennem Új-Delhibe ahhoz, hogy tudjak üzenni a családomnak.
MN: Aki beleolvas a zergerudli.hu nevű oldal írásaiba, láthatja, hogy autodidaktaként vágott bele az ultrafutásba, és ezt még most is hobbinak nevezi. Közben atlétikaedzői képesítést szerzett, sporttáplálkozást tanult. Más egy ilyen szaktudásra egzisztenciát épít, mert van rá kereslet. Felmerült, hogy ebbe az irányba indul el?
TP: Igen, de nekem nagyon szép az eredetileg tanult szakmám is, agrármérnök vagyok, egy állattenyésztő telepen dolgozom. Ez a munka biztosítja a megélhetésemet, továbbra is érdekel és szeretem. Az, hogy hobbiszinten futok, most már tényleg erős túlzás, mert gyakorlatilag kettős életet élek. Munka után vagy felkészülési időszakban már előtte is, éjszaka elkezdem az edzést, úgy jövök hajnalban a munkahelyemre, és folytatom a napot. Ennyi edzés és munka mellett nekem nem fér bele egy másodállás, az, hogy az edzőségből vállalkozást építsek. Van nyolc ismerősöm, barátom, velük együtt futok, az edzésüket irányítom, mellettük edzőként is helytállok. Bárki megkeres, nagyon szívesen segítek neki, megosztom vele a tapasztalatomat, de ezzel nem akarok most hivatásszerűen foglalkozni.
MN: Aki futni kezd, felnőttként, új oldaláról ismeri meg magát, szembesül azzal, hogy az erőnléte fejlődik, aztán azzal is, hogy a korral ez változik. Ezt ön hogyan éli meg?
TP: Húsz éve futok, de előtte is, gyerekkorom óta sportoltam, hol szervezetten, hol magánúton. Nagy meglepetések nem értek az ultrafutásban. Az átlagnál valószínűleg sokkal jobb a testtudatom, érzékenyebben reagálok minden változásra. Ez az életkorral járó változásokra is igaz. Azzal, hogy mindennap edzem, szembesülök a határaimmal. Nem lep meg, hogy már nem vagyok olyan gyors, mint három vagy öt évvel ezelőtt, de gyorsulni nem is próbálok. Mást tudok 43 évesen, mint 40 évesen. El lehet indulni még egy félmaratonon, de tisztában kell lenni azzal, hogy nem veszem föl a versenyt egy huszonévessel. Az állóképességem viszont még fejlődik. Tavaly ezen az indiai versenyen azt a távot futottam, amely az ideinek a fele. A tavalyi edzésekhez képest is emeltem a minőséget és a mennyiséget. Fejlődtem.
