Hideg, ám napsütéses idő fogadta a szezonzáró közönségét a kalászi oroszlánbarlangban, ahol - a feljutás szempontjából is perdöntő jelentőségű meccsen - a csoport második és negyedik helyén álló alakulat mérte össze a tudását, szokatlanul nagy érdeklődés mellett.
A kétségkívül megnövekedett figyelem (tömegoszlatáshoz szokott szemünk úgy hat-nyolcszáz körülire becsülte az emberek számát - magunk se járunk gyakran a Budakalász meccseire, így csupán egy a gyakorlatban csak óriási nehézségek árán ellenőrizhető forrás közlésére hagyatkozunk: egyik utóbbi mérkőzésükön száz alatti volt a nézőszám, pedig Harcsa Lajos polgármester végezte a kezdőrúgást) szól-hatott a magas tétnek, a szezonzárás tényének (3 hónapig nem lesz tétmeccs Kalászon) vagy a napsütéses időnek, de valószínűleg mégis inkább annak, hogy a hét közben megjelent hírek szerint a Felcsút menesztette edzőjét (az Újpesti Dózsa egykori játékosát, Nagy Lászlót), és az utolsó fordulón a csapatot irányító szakmai stábba dr. Orbán Viktort jelölték másodedzőnek.
Már a pálya felé menet elcsípett beszélgetésfoszlányok legtöbbje is e körül forgott:
jön-e Viktor?
Bár a hír második felét az összes érintett (a Felcsút SE és Orbán) úgyszólván postafordultával cáfolta, magunk is kíváncsiak lettünk a legmagasabb osztály felé diadalmasan menetelő felcsútiak produkciójára, végtére a sok mindenre képes honi fociban is ritka az olyan, hogy egy csapat megszakítás nélkül masírozzon a megyei osztályból a legmagasabbikba (arról nem is beszélve, hogy igazolt játékosként egy volt - mellesleg 42 éves - miniszterelnököt felvonultató egyesületről sem hallottunk, de lehet, hogy ez a mi hibánk).
Az első ember, akit a bejáratnál felfedezünk, Nagy László. Most akkor mi van? A csodákra máskor is képes (például egy időszakban a Dózsa cserejátékosaként is válogatott volt) sportember azonban a nézőtéren foglal helyet (pont az egyik tizenhatos magasságában - ez később ékesen bizonyítja szakértelmét), tehát a hír első fele mindenképp igaz. A második találkozásunk Orbánnal esett, persze csak a hírével. Kérdésünkre az egyik kalászi sportvezető készségesen eligazít: "el kellett mennie" (nyilván máshová - otthonról; mert a közlés után azt is feltételezhetnénk, hogy itt volt egy darabig, pedig dehogy). Utánanéztünk: a sportférfiú aznap a csepeli munkásokhoz beszélt, kimosta a kulimászból hazánkat Barroso mester előtt, s még a Bazilikába is beugrott egy évfordulós megemlékezésre - sűrű, kalandos élet, nyilván a rosszmájúság mondatja velünk, hogy vajon hány jobbhalfnak fogadnák ezt el igazolt hiányzásként a nemzeti bajnokságban? (A legjobbak közt erre majd jobban kell ügyelni, Orbán sporttárs!)
A mérkőzés tétjét csak növeli szemünkben a pálya szélén felszedett újabb információ, miszerint az MLSZ elnapolta ugyan a döntést pénteken, de szinte biztos, hogy nem vonnak le három pontot a Felcsúttól besárgult játékosuk jogtalan lellei szereplése miatt, mert kiderült, hogy a Balaton-partiak késve nyújtották be az óvást. Hát persze. (Ahogy mondani szokták, így legyen ötösünk, idevágó múlt heti szerkesztőségi cikkünket - Ember a holdon - megint egy vátesz fogalamazta; a fiktív szót mindenesetre kihúzhattuk volna belőle.)
Ám további elmélkedésre már nincs idő, a csapatok kifutnak a pályáraÉ És ami innen következik, az már
egy másik mese
is lehetne - alacsonyabb osztályú futballfieszta Magyarországon, príma hétvégi mulatság: jó levegő, jó dumák, szórakoztató kutyaütészet, kisközösségi élményÉ Noha mindezek teljességgel adottak, a látvány mégis határozottan az eddig említettekből fakad: nem örömfoci, nem lelkes műkedvelők hétvégi csatája, professzionalizmus van itt, ha nem is a javából; ordít a befektetett pénz, az eredmény a fontos, nem a részvétel, az egészet körülvevő szaktudás távolról sem lelkes amatőrökre méretezett. Ne szépítsük, egy exminiszterelnök csapatát látjuk focizni. Már a kivonuláskor szembeötlő a felcsútiak fizikai, edzettségi, felszerelésbéli fölénye, amit aztán a játék képe is igazol. A vendégcsapat jóval szervezettebb, átgondoltabb játékot játszik, bár produkciójukra így is az "alacsonyabb osztályú" fordulat érvényes - viszont ez manapság minden honi formációról (legyen az NB I-es élcsapat, nemzeti válogatott) elmondható. Az túlzás, hogy felborulna a pálya, de a kezdetben meddőnek tapasztalható mezőnyfölényt a félidő közepe táján sikerül gólra váltaniuk a vendégeknek. Domján a jobb szélen ügyes cselsorozattal elhúz, a védelem romokban, pontos beadását Kovacsics csak elrontani bírná, de ez alkalommal nem teszi - ilyen gólt írtak a nagykönyvbe. (Nagy László kiválóan helyezkedett, az orra előtt esett a diadal.) Ebben a játékrészben még tart a felcsútiak lendülete, ám a második félidőre két megújult gárda érkezik. Ki-támad a Kalász, sívó oroszlánként küzdenek az egyenlítésért, s az első öt percben egy-két veszélyesnek látszó támadást is vezetnek, ám a befejezésre nincs elég erejük. Az eredmény tartására berendezkedő Felcsútról úgyszólván lepattannak a hazai próbálkozások, aztán elfárad mindenki, s menthetetlen unalomba fullad a mérkőzés.
A mérkőzés, amely szót sem érdemelt volna, ha nem egy olyan országban élnénk, ahol a közelgő törvényhozási választások egyik miniszterelnök-jelöltjének az az egyik legfőbb gondja, hogy szűkebb pátriájának nyilvánvalóan helyi érdekű (ha tetszik, járási szintű) focicsapatát így-úgy a nemzeti bajnokság legmagasabb osztályába vezesseÉ S hogy ki az a Zizu, aki annyira hiányzott erről a meccsről, azt találják ki! (Gyengébbeknek segít a Felcsút SE honlapja.)
