Sejthette-e vajon élete során Gyürky Frida és Mariska, e két, izgalmasan öntudatos tekintetű delnő, hogy egyszer majd a XIX. század második feléből származó harisnyák viselőiként tartja számon nevüket az utókor - hála a régi darabokat megőrző családi kegyeletnek, Kachelmann Róbert magángyűjtőnek s a háttérben netán valamely régi, névtelen fetisisztának.
A kiállítás végén nosztalgikusan kegyes frivolitások: pinup-girlök, a falból előkalimpáló, harisnyába bújtatott, karcsú kirakati lábak között, egyfajta fehéren jól nevelt "ártatlanság-sarokból" tekint ránk a két nővér egy olyan korból, amely félbarbár viszonyaira oly jellemző módon talán még a "felverő-fejelő" technológiát sem ismerte, s ehelyett a harisnyaanyag összevarrásával adta meg végső, könnyen torzuló formáját a közszemlére legfeljebb az orfeumok színpadán kitett női láb kevéssé kecses bevonatának. "A gyapjúharisnya a mosásban tudvalevőleg nagyon beereszkedik, s ha a mosás hozzáértés s ügyelet nélkül történik, elnemezül, mikor is bajjal jár szárítás alatt megadni neki az eredeti nagyságot nyújtással, húzással, ami még azzal a rosszal is jár, hogy a harisnya idejekorán eltépődik" - olvassuk az O. Hass-féle harisnya-kapta leírásában, mely csuklósan elmozduló fakészséget a nedves harisnyába tolva, majd - mindennemű erotikus mellékgondolat nélkül - belefeszítve az eredeti formát ismét visszanyerhetjük.
Valahol errefelé ér véget a múlt, az a világ, amelyben a harisnyakötő, mi több: -tartó kivillanása tréfás képeslapok pajzán tárgya volt. A kezdetek viszont távoli időkbe nyúlnak, történetesen a II-VI. században élt egyiptomi koptokig. Az ő gyermeksírjaikban találták a legrégebbi ismert harisnyákat, melyek kötött anyagából a nagylábujjnak külön helyet formáltak. A császárkori Rómáról viszont azt tudjuk meg, hogy az imperátorok egyfajta "őskapcát" viseltek, mely népi, s még tovább, egészen tegnapig katonai ruhadarab további sorsa a főleg technikatörténeti megközelítés miatt kívül reked a kiállítás látókörén. Ki is derül a tárlatot bemutató honlapról (www.museum.hu), hogy a nem is olyan rég még virágzó, de mára a jelek szerint összeomlott hazai harisnyaipar még fellelhető tárgyi emlékeinek a megmentése, begyűjtése volt itt az eredeti szándék. Ezt a törekvést tükrözi például Kalmár Istvánnak és egykori dunakeszi üzeme berendezésének a bemutatása. Ha már így van, nem bánná az ember, ha megtudhatna valamit e sajnálatos hanyatlás okairól és részleteiről - bár még pótolhatja a hiányt a kiállításhoz állítólag (és késve, összecsomagolás után) megjelenő kiadvány.
A kezdeteket követő harisnyatörténeti csomópontokon kellemes stílusban fogalmazott hatalmas szövegtáblák vezetik végig a látogatót, aki ámulva veszi tudomásul, hogy a középkori lovagi viseletben a combtőig érő, pántokkal a zekéhez illesztett harisnyaszárak fölé kései fejleményként, "frivol helyzetek" elkerülése érde-kében került föl a képekről ismert, esetlenül buggyos gatya, utóbb a kettőt egybeszabták, még később térdmagasságban - az öltözés-vetkezés fáradságos munkáját könnyítendő - kettévágták, és ezzel érte el célját a nadrág mint önálló entitás hosszú szabadságharca. A férfi-kellemnek a harisnya még a XVI-XVII. század fordulóján is hivalkodó eleme volt a csizmaszárból kibüszkélkedő csipkés-fodros díszítés révén. A XIV. Lajos-korabeli piperkőc öltözékében ez a cifraság az akkor már selyemből készülő harisnyát védő második, ún. kengyelharisnyát szegélyezte. Női fronton pedig egészen a nejlonszálig és a harisnyanadrágig törünk előre.
A szöveg ténygazdagsága sajnos messze felülmúlja a kiállítás tárgybőségét, amelynek korlátot szab maga a nem túl ötletesen kezelt - lényegében körbepakolt - tér és a bemutatottak sokirányúsága is. Mint láttuk, gyártástörténetről volna itt mindenekelőtt szó, s csak aztán jön a többi: viselettörténet, divat, véletlenszerű különlegességek. A gépek valóban jól mutatnak, és a William Lee anglikán lelkész által kialakított kötőszéket (plusz a mellékelt leírást) közelről tanulmányozva már-már érteni vélné az ember a szerkezet működését, s csak türelmetlensé-gében torpan meg a finisben, a sok hátralévő, még rejtélyesebb eszközre hivatkozva álságosan. (Ámde: hol marad a szemfelszedés?)
Ami a divattörténeti vonulatot illeti, látványszinten inkább villanásokról (harisnyakötők,-tartók, ide vágó kapcsok, masnik) beszélhetünk, mint folyamatok bemutatásáról. A már említett, ráutaló pikantéria, a majdhogynem üdítően játékos kikacsintások mögül hiányolni vagyunk kénytelenek a szokások, társadalmi elvárások, a változó ízlés összefüggéseit még az erotikus vonulat felmutatásában is. A láb öltöztetésének másik csapásiránya, a zokni (például a kevéssé férfias zoknitartóra vagy a szintén kevéssé nőies titokzoknira vonatkozó történeti ismereteink hézagaira kell utalnunk ezen a ponton) problémáját pedig megmagyarázhatatlan hallgatás övezi.
Textilmúzeum, Bp. III., Lajos u. 136-138.; nyitva december 31-ig
