"Blaha Lujza tér, végállomás. A villamos nem megy tovább, rendezvény van." A Combino vezetője homályban hagyja a részleteket, de az utasok veszik a lapot. "Persze, a buzik" - néznek össze többen, valaki rögtön rá is zendít az ismerős szólamra: "Hogy rohadnának meg mind, a Dunába kéne őket hajtani. Minimum." A rendőrség és a homoszexualitás (vagy ki tudja, mi) ellen tüntetők performansza az Oktogonnál addigra véget ért, a helyzet stabilizálódott: a járdán a mérgesek, az úttesten és a síneken a pár ezer fős felvonuló tömeg, köztük a rendőrök. Aki mit sem sejtve tévedne a tömegbe, sokáig talán rá sem jönne, mire megy ki a játék. A melegek és szimpatizánsaik ugyanis feltűnően - azaz éppen, hogy nem feltűnően - visszafogottak. Többnyire hétköznapi öltözékben vannak, olyanok, mint bárki más. Elvétve akadnak agyonsminkelt, félmeztelen freakek, főleg a kamionokon, de ezekből nincs sok, és azok sem túl nagyok.
Paradox módon sokkal gyorsabban és biztosabban be lehet lőni az esemény jellegét az önmaguk által normálisként meghatározott mérges tömeg kiabálása alapján. Nehéz megmondani, hányan vannak, hiszen a járókelőkkel vegyülnek, és folyamatosan kerülgetniük kell a kapualjakban cigiző, többnyire jól szórakozó szemlélőket, nem beszélve a néhol renitens módon, csak azért is működő kiülős vendéglátóhelyekről. Emellett ügyelniük kell a folyamatos lila fejjel ordításra is. "Mocskos buzik!" "Buzikat a Dunába, a zsidókat meg utána!" "Nézzél már magadra, bazd meg, hogy nézel ki, undorító!" Pedig nem a szokásos skinheadhadosztály gyakorlatozik, hanem teljesen hétköznapi, teniszpólós, sportcipős fiatalok, virágmintába öltözött nyugdíjasok. Pár felvonuló próbál egyezkedni: "Magyar vagyok én is!"; "Ha nem tetszik, minek jössz ide?" - a válasz különböző nedvek formájában érkezik. A vizespalackot megúszom, a köpést nem, és leharcolt fényképezőgépemről kiderül, hogy tojásálló. Gyorsan terjednek a legendák a tömegbe dobott sörösüvegekről, a zavargók által összevert felvonulóról, a rendőrök által összevert zavargókról, végül csak kényszerű nyugalom marad. Ez nyilván az erős rendőri jelenlétnek köszönhető. A kritikák ellenére a rendőrök fegyelmezetten hozzák a pókerarcot akkor is, amikor egyesek ordítva próbálják győzködni őket, hogy ezeket nincs értelme védeni.
A szervezőknek persze így sem egyszerű, hiszen nem könnyű diplomatikusnak lenni, ha pár méterrel odébb a véredet akarják. "Srácok, ne olyan feltűnően!" - szól valaki két összeölelkezve menetelő meglett férfinak. "Miért, te talán nem mered vállalni?" - kérdez vissza a kopaszabbik, de azért elengedik egymást.
Gond nélkül jutunk el a Buddha Beachig, ahol legalább ötvenfős rohamcsapat és jó néhány rendőrautó gondoskodik arról, hogy a másság és az ugyanolyanság véletlenül se találkozzon. Egy kis felzúdulás támad, de a két elkeveredett táncos végül épségben átjut az emberfalon. Rutinos "Gyurcsány, takarodj!"-gyal és "Pedofil SZDSZ"-ezéssel ér véget az "ellentüntetés".
A Boráros tér előtti parkban már semmi sem látszik az egészből, csak pár bőrfejű támasztja a kerítést. "Ez az, húzzad csak a beled, faszszopó köcsög!" - sziszegi a fülembe egyikük. "Mér', ez is az?" - veti közbe szkeptikus társa. "Ja, biztos" - morogja az előbbi, de közben már a következő járókelő szívéhez szóló üzenetet fogalmazza.
Neményi Márton
Egy meleg férfi beszámolója
Este 11 körül mi is részesei voltunk egy támadásnak. Hárman várakoztunk a Petőfi hídon, a villamosmegállóban, amikor megérkezett egy skinheadcsoport, kb. tízen. Elkezdtek köcsögözni, a két barátomat ellökték, hozzám odajött az egyik, belerúgott a lábamba, és mondta, hogy jó lenne, ha elmennénk innen. Volt ott csomó ember, valaki szólt is nekik, hogy ne verekedjenek. Akkor elmentünk a megálló végébe, jött a villamos, a két barátom fölszállt, páran az aluljáró felé távoztak, nagyjából kiürült a megálló. Én a másik irányú villamosra akartam fölszállni, ezért maradtam. Pár perc múlva elindultak felém, "Már megint itt vagy?" felkiáltással. Akkor elfordultam, elindultam lefelé a lépcsőn, de az első skinhead hátba vágott, és közölte, hogy "én a helyedben futnék". Ekkor kezdtem csak elég komolyan venni a dolgot, bár inkább dühös voltam, mint ijedt, elfutottam az aluljáróba, ahol sok ember volt. Aztán feljöttem a Körútra, szerencsére nem jöttek utánam. Ott beültem egy taxiba, és azzal jöttem haza. A lábam és a hátam azóta is fáj.
(A Szivárvány Misszió Alapítványhoz érkezett üzenetekből)
Volt egy álmomÉ
Éde 2007. július 7-én, este 10 óra előtt álmomban sem gondoltam volna, hogy egy uniós országban, a náci és egyéb katonai diktatúrák, rémuralmi rendszerek bukása után azért fognak megverni egy rendőrök által védett szórakozóhelyről hazafelé tartva, mert meleg vagyok.
Igen, én is részese voltam az "eseményeknek". Igen, én is halálra rémültem, 30-40, mindenre képes huligánnal körülvéve. Igen, nagyobb testi sérülések nélkül, annál nagyobb lelki traumával én is megérezhettem, milyen az utóbbi időszak "történései" által generált indulattól fűtött polgártársak kezei között. Nem kellemes.
Nem, a személyes és telefonos bejelentés mellett én sem tettem feljelentést. A rendőrségbe vetett bizalmam, a bürokrácia, a sötétben támadó ismeretlen tettes ellen teendő, látlelettel nem alátámasztott feljelentés értelmetlensége és várhatóan eredménytelen kimenetele miatt. De ezek eltörpülnek a fő ok mellett: félek.
Félek attól, hogy a szembesítéskor akár csak az őrs folyosóján vagy onnan távozóban szembetalálkozom eme honpolgárokkal. S ha jogi úton meg is tudom magam védeni, este, hazafelé menet egy mellékutcában az engem körülvevő 8-10 bakancsosnak hiába mutogatok alkotmányt, Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát meg Btk.-t.
Azt persze meg sem merem kérdezni, hogy a tévészékházat szétverő, márciusban forradalmat csináló (?) polgártársak tüntetésének szervezésével gyanúsítottak hogy kaphattak ugyanarra a területre és időre demonstrációjukhoz engedélyt, ahova és amikorra a melegek felvonulását jelentették be. Történt ez mindazok után, hogy a kuruc.info portálon már június 21-én megjelent a nyíltan gyűlöletszító, fasiszta, a felvonulásra ellentüntetőket toborzó felhívás (http://www.kuruc.info/reszletes.asp?Main
ID=1&HirID=13405).
Valószínűleg nem engem akartak bántani, bárki járhatott volna akkor ott: buzizás közepette kapott volna éppúgy más is taslit, rúgást, jobbhorgot. Talán rosszkor voltam rossz helyen. Talán rossz országbanÉ Mert szombat este vetődött fel bennem először komolyan, hogy itt hagyom ezt az országot. Ami persze leginkább az ő győzelmüket jelentené: mint írják, az Izrael gyarmatává váló Magyarországot próbálják megtisztítani tőlünk.
Utcára menni sötétedés után valószínűleg felnőtt emberként sem merek még jó ideig. A gyomrom is össze fog szorulni elég sokszor - akár fényes nappal is -, bárki jön velem szembe. És ami a legszörnyűbb: álmodni sem merek mostanában.
Pedig nekem is, akárcsak Martin Luther Kingnek 1963-ban, valóban volt egy álmomÉ Sajnálom. Nagyon.
Egy túlélő
