Fontos, hogy szisztematikusan haladjunk az emberiség talán legõsibb problematikájának felfejtésében, az elemzés végén pedig értékelnünk kell megállapításaink érvényességét. Kezdjük a fiziognómiával! Népi megfigyelések szerint a meleg férfiak tekintetében van valami nehezen körülírható, réveteg jelleg, egynémely homoszexuális hím arcvonásai pedig kifejezetten valószerûtlennek, karikaturisztikusnak tûnnek. Nem véletlen, hogy a pszichoanalitikus Szondi Lipót is melegekrõl készült fotók mutogatásával próbálta meg kiugrasztani a nyulat a bokorból nevezetes tesztjében. A világhálón is találunk olyan oldalt (Gay or Straight?), amely segítségével szert tehetünk efféle jártasságra. A feladat rém egyszerû, a látott képekrõl el kell döntenünk, hogy heterókat ábrázolnak-e vagy sem, tippünk után pedig rögvest meg is kapjuk a helyes választ. (Ezt egyébként az amerikai talk-show-házigazda, Jay Leno is többször eljátszotta már mûsorában; az utcán véletlenszerûen megállított emberekrõl kellett megmondania a stúdióban ülõ közönségnek, hogy mi a helyzet.) Mivel e kérdés általában interaktív közegben merül fel, amikor ránézünk valakire szexuális orientációjáról mélázva, õ általában vissza is néz ránk. Ez újabb támpontot adhat. Ha nézésének iránya, hossza és pupillájának tágultsága kellõ mértékben inadekvát, akkor jó úton járunk. Nem valamiféle kéjsóvár stírölésre kell itt gondolnunk, már pusztán az is árulkodó lehet, ha egy ismeretlen járókelõ egyenesen a szemünkbe néz, akár a legdiszkrétebb módon is. Figyelem, ha nem bámul meg minket egy hasonnemû, az még nem feltétlenül jelenti azt, hogy az illetõ ne lehetne meleg! Lehet, hogy csak nem jövünk be neki. Ha pedig megbámul, annak ezer más oka is lehet. Az sem igaz, hogy a buzik femininek; a lányos kinézetû fiúk közül sem mind homoszexuális, míg a kifejezetten férfias példányok közül nem egy az.
De vajon szépek-e a buzik?
Ellentmondóak a megfigyelések; a melegek állandóan arra panaszkodnak, hogy a legszebb férfiak heterók, míg a nem meleg lányok mióta világ a világ azon sopánkodnak, hogy a legszebb férfiakról mindig kiderül, hogy buzik.
Egyesek a delikvens járásából is látni vélik, melyik nemhez vonzódik, mások a csuklótartásból és a gesztikuláció szélességébõl ("hajtûdobálás", "kontyigazítás") vonnak le messzemenõ következtetéseket. Meg aztán ott van a dohányzás, az orális fixáció kiélésének legkézenfekvõbb terepe. (Amerikai kutatások igazolják, hogy a meleg férfiak nagyobb arányban dohányoznak, mint a heteroszexuálisok.) Aki oly módon tartja a cigarettát, hogy kifordított, hátrabillenõ csuklója fejmagasságba kerül, annak nemcsak a válla lehet könnyen hamus, de a nemiségérõl is elárul(hat) valamit. Gyanúsnak tekinthetõ továb-bá minden olyan férfi, aki különösen vékony és/vagy 100-as, vagy még annál is hosszabb cigarettát szív (dacára annak, hogy ez több rendõrségi felsõ vezetõrõl is elmondható), szipkát használ (minél hosszabb, annál biztosabbak lehetünk a dolgunkban), vagy egyszerûen csak úgy dohányzik, mint Karády Katalin. Nem szabad elfeledkeznünk a beszédrõl sem. Nem csak arról van szó, hogy némely meleg férfinak affektáló a beszéde vagy az átlagosnál magasabb a hangja. Sok, egyébként átlagosan artikuláló és egyáltalán nem nyávogó buzinak van valami furcsa áttetszõség, levegõsség az orgánumában, még akkor is, ha egyébként a hangindítása erõteljes. Továbbá minden nyelvben léteznek olyan szavak, amelyeket férfiak jellemzõen nem használnak (ilyen például a "cuki" és a "bájos" a magyarban vagy a "gorgeous" és a "fabulous" az angolban) - ha mégis felbukkannak egy hímnemû beszédében, újabb adalékul szolgálhatnak az esélyek latolgatásához. Egyes mondatfûzések és intonációtípusok igen elterjedtek a melegszubkultúra nyilvános szórakozóhelyek által éltetett szegmensében. Aki ezeket ismeri és visszahallja valakitõl, annak felcsillanhat a szeme (egykoron ilyen volt például a "Ne haragudj, mirõl beszélsz?" - egy különös, ereszkedõ hanglejtéssel mondva). Bár sokszor csupán annyi történik, hogy idõvel a heterovilágba is átszivárognak ezek a fordulatok. Ezek néhány évenként változnak.
Nem kerülhetõ meg az a közszájon forgó toposz sem, miszerint a meleg férfiak szerfelett hiú, már-már piperkõc alakok. Melegkörökben ugyanezt úgy szokás megfogalmazni, hogy õk egyszerûen csak törõdnek a megjelenésükkel, ellentétben a heteroszexuális férfiakkal, akik többsége igencsak ápolatlan, és slamposan öltözködik. Ez a felismerés adta a nálunk is látható Melegítõ címû amerikai tévésorozat alapötletét is. Persze a képlet korántsem ilyen egyszerû, hiszen hol vannak már azok az idõk, amikor valakit lebuziztak azért, mert zselézte a haját. Az elmúlt évtizedben óriásit változott a világ; a nem meleg férfiak egy része, különösen a felnövekvõ generáció már nem relativizálja a testápolást - de még mindig segíthet a nagy kérdés eldöntésében annak számbavétele, hogy ki mit tesz meg az elõnyös megjelenésért. (A melegek párkapcsolatát jellemzõen nem tartja össze házassági kötelék, sem a közös gyermekek, ezért egy homoszexuális férfinak sokkal hosszabb ideig kell hódításra képesnek maradnia, ráadásul - nemi orientációjából adódóan - a saját testével kapcsolatban is felmerülnek olyan jelzõk, mint a "csinos" vagy a "szexi".) Támpontokat jelenthet tehát, ha valaki rendszeres idõközönként jár fodrászhoz, trimmeli vagy borotválja a test- és fanszõrzetét, szedi a szemöldökét és az orrszõrét, nem szappannal, hanem külön lemosóval tisztítja az arcát, a dezodor mellett parfümöt is használ, kedveli az ékszereket, ideértve a testékszereket is (nem feltétlenül a fejen), festi a haját és szoláriumozik. Ezek azonban sem önmagukban, sem együttesen nem bizonyítanak semmit egy konkrét esetben. Aki konditerembe jár, arra is igaz, hogy az átlagnál többet törõdik a testével, mindez azonban nehezen hozható közös nevezõre azzal a másik közkeletû nézettel, miszerint a melegek általában fel voltak mentve tornából, és utálják a sportot.
Lehet, hogy a melegek tudatosabb öltözködési szokásokkal bírnak, de ettõl még korántsem állítható, hogy az igényes megjelenés vagy akár a kifejezetten buzis öltözködés dekódolása a kezünkbe adná a végsõ kulcsot. A probléma az, hogy a heteroszexuális fiatalok nagy részének fejében az elõnyös kinézet és az eredeténél fogva buzis öltözködés sémái összemosódnak. Ez nemcsak a tényleges buzikra való vadászatot nehezíti meg, de egy másik tréfás következménnyel is jár. Nevezetesen: a hetero ifjak olyan kellékekkel próbálják meg vonzóvá tenni magukat a kiszemelt hölgyemények számára, melyeket
homoszexuális divattervezõk
álmodtak meg oly módon, hogy közben egy szintén homoszexuális férfimodell felkavaró képe járt a fejükben. Ezért beszélnek annyit a nõk a mai fiatal férfiak elnõiesedésérõl; hisz a testhez simuló felsõk és a feneket kiemelõ nadrágok valami merõben homoerotikusat konnotálnak. Hasonló jelenség az idõsebb korosztályban is megfigyelhetõ. Az, hogy egyes középkorú férfiak úgy próbálnak meg sármosak lenni, hogy színes zakókat és selyemsálakat viselnek, abból a félre-értésbõl fakad, hogy eleganciaideáljuk egy olyan korszakból datálódik, amikor még csak a homoszexuálisok adtak a megjelenésükre férfiként. Egyrészrõl tehát jó hír, hogy a slamposság visszaszorulóban van, másrészt viszont egyre többen néznek ki úgy, mint a buzeránsok, ezzel jelentõsen megnehezítve a hasonnemûek egymásra találását. Az értelmiség körében és a mûvészvilágban is mûködik valami hasonló; egyes heteroszexuálisok kiszemelnek maguknak egy idolt, akinek utánozzák a pózait, gondolván, hogy így majd õk is igazi intellektuelnek, illetve mûvésznek látszanak - ehhez képest csak mindenki buzinak nézi õket. A helyzetet tovább nehezíti, hogy nemcsak úgy néznek ki egyre többen, mint Elton John egykoron, de már a Freddie Mercury által megtestesített bajszos-bõrös buzi imázsból sem mondhatunk önmagában semmi biztosat. Hiszen lehetséges, hogy csak egy mezei heteróról van szó, aki történetesen rocker, továbbá motorõrült, a bajuszt meg csak azért viseli, mert csak.
Az elõzõ bekezdésben nagyvonalúan átsiklottunk egy állítás fölött: a divattervezõk - mind buzik. Tetszik vagy sem, egyes foglalkozási csoportokban a melegek, úgy tûnik, felülreprezentáltak - amiként erre már a Svejk egyik örökbecsû mondata is rámutat: "Az esztéták valamennyien homoszexuálisok, és ez az esztétika lényegébõl fakad." Úgy hírlik, az átlagosnál nagyobb eséllyel próbálkozhatunk továbbá belsõépítészeknél, fodrászoknál, virágkötõknél, balett-táncosoknál, matrózoknál (óh, a matrózok...!) és katolikus papoknál. És ha már a mûvészemberekrõl esett szó, beszélnünk kell a mûvészetek iránti fogékonyságról is. Nem véletlen, hogy az Airplane címû vígjáték második részének egy dramaturgiailag exponált pillanatában az egyik szereplõ egy teljes listáért kiált mindazokról, akik négynél többször látták a Muzsika hangját. Ha valaki rajong a diszkózenéért, ismeri a musicalek vagy operák szövegeit, és meg tudja mondani, hogy mi a címe Barbra Streisand (vagy bármely más díva) legutóbbi lemezének - elkezdhetünk gyanakodni. Ebbõl következõen jó eséllyel ismerkedhetünk színházi szünetekben, felolvasóesteken és galériákban. A rengeteg, eddig felsorakoztatott szempont arra utal, hogy egy sokkal kifinomultabb értékelési mátrixra van szükségünk a régi, egyfaktoros módszerekhez képest, amelyek az átütõ vazelinszagból, a jobb fülben hordott fülbevalóból és a jobb kézen viselt karórából vagy éppen a péntekenként hordott piros zokniból próbáltak meg valakinek a szexuális vonzalmaira következtetni. (Mint ahogyan azt is nehéz elhinnünk, hogy egy leszbikus arról ismerszene meg, hogy rövid a haja, sört iszik, és mocskosan beszél.)
A népi megfigyelések
tárháza kimeríthetetlen. A buzik nem szeretik a sört, nem értenek az autókhoz és általában a mûszaki dolgokhoz, nem szeretik a focit, nem tudnak kártyázni, ellenben jobban fõznek, édesszájúak, bõbeszédûek, szeretik a harsány színeket, és mindig a liberálisokra szavaznak. Továbbá: kevésbé agresszívak, ritkán vesznek részt utcai kötözködésekben (bár az interneten találhatunk külön weboldalakat meleg szkinhedekrõl), ám annál többet buliznak, s minthogy szexuálisan túlfûtöttek, folyamatosan maszturbálnak, éjszakáznak, és nem múlhat el nap anélkül, hogy szeretkeznének. E klisé ellenpontja is igen elterjedt: a buzik magányos, állandóan otthon ülõ lúzerek, akikkel elbánt a sors. És a sornak még mindig nincs vége! Sokan úgy vélik, ha valaki képtelen egy zsúfolt piszoárban elvégezni a dolgát, az biztosan buzi - pedig lehet, hogy csak veseköve van. Egyesek biztos jelnek tartják azt is, ha egy fiú legjobb barátja egy lány, miként akkor is spekulálni kezdenek, ha valakinek már évek óta nem volt barátnõje - pedig lehet, hogy csak peches az illetõ, vagy egyszerûen: baromi ronda. Attól pedig, hogy valakinek barátnõje van, még vonzódhat a saját neméhez. Az eddig bemutatott elméleti lajstrommal nem sokra megyünk, hisz sok melegre ezek a sztereotípusos megfigyelések egyáltalán nem illenek (az egyik internetes melegtesztet kitöltve például téves eredményt kaptam, ráadásul 72 százalékos "bizonyosságút"), sok heteróra viszont a felsorjázott jellemzõk közül akár féltucatnyi is stimmelhet. De mirõl is beszélünk egyáltalán?
Mi az, hogy meleg, és mi az, hogy hetero?
Kinsey szociológus a múlt század közepén elmélyült kutatásokat végzett a témában, és arra jutott, hogy a melegségnek fokozatai vannak. Egy hatfokú skálát alkotott, ahol hatost azok a férfiak érdemelnek, akik csak férfival élnek nemi életet, ötöst azok, akik elsõsorban melegek, de megesett már baleset is, négyest azok, akik inkább melegek még, de rendszeresen szeretkeznek nõkkel is, középen állnak a vegytiszta biszexuálisok - a skála innentõl kezdve teljesen szimmetrikus a másik irányba. Nézzük a számokat! Azt találta, hogy a férfiak 6 százaléka kizárólagosan meleg, 10 százaléka tartozik együttesen a 4-es, 5-ös vagy 6-os kategóriába és 18 százalék a 3-as, 4-es, 5-ös és 6-osba. A férfiak 37 százalékának volt orgazmusa férfival folytatott nemi aktus során az életében, 60 százalékuknak volt 16 év alatt homoerotikus élménye, és 30 százaléknak volt 20 és 24 éves kor között melegkapcsolata. Nem az a kérdés tehát, hogy honnan lehet megtudni valakirõl, hogy buzi-e, mert egyáltalán nem világos, hogy ki számít annak - lévén, hogy a meleg-nem meleg reláció nem egymást kölcsönösen kizáró viszonylat, hanem kontinuum. Vagyis már csak azért sem lehet soha egy tuti biztos kritériumrendszerünk arra a célra, hogy "kiszúrjuk" a buzikat, mert még az sem világos, hogy kiket keresünk egyáltalán. Ha mindenkit, aki volt már hasonnemûvel, akkor bizony a buzik egy részét meglehetõsen "heterósnak" találjuk majd - és fordítva.
Jobbágy Tamás
