Konferencia: Debóra házában

  • Borgos Anna
  • 2003. június 26.

Szex

Május 22-25. között zajlott Berlinben a Bet Debora szervezet harmadik konferenciája, internacionáléja, biennáléja. A berlini egyesület (nevének jelentése Debóra háza, az ótestamentumi bíró és próféta nevére utalva) arra keres válaszokat, hogy mi módon lehetséges női vagy inkább feminista szempontokat érvényesíteni a hagyományos judaizmusban - a talmudi törvényeket, a liturgiákat, bibliamagyarázatokat, a nők tevékenységi körét, horribile dictu a rabbik, kántorok nemét tekintve -, a zsidó vallási intézményekben, illetve a világi "zsidó kultúra" egészében.
Május 22-25. között zajlott Berlinben a Bet Debora szervezet harmadik konferenciája, internacionáléja, biennáléja. A berlini egyesület (nevének jelentése Debóra háza, az ótestamentumi bíró és próféta nevére utalva) arra keres válaszokat, hogy mi módon lehetséges női vagy inkább feminista szempontokat érvényesíteni a hagyományos judaizmusban - a talmudi törvényeket, a liturgiákat, bibliamagyarázatokat, a nők tevékenységi körét, horribile dictu a rabbik, kántorok nemét tekintve -, a zsidó vallási intézményekben, illetve a világi "zsidó kultúra" egészében.

Ennek fórumai a kétévente rendezett konferenciák és a hozzájuk kapcsolódó kiadványok. A két vezető, Elisa Klapheck és Lara Dämmig tudósként és reformzsidóként egyaránt ezt az ügyet képviseli. Elisa könyvet írt az első női rabbiról, az Auschwitzban megölt német Regina Jonasról, és maga is rabbinövendék. Lara pedig a berlini Lauder Alapítvány munkatársa, valamint Bertha Falkenberg életét kutatja, aki a Zsidó Női Liga elnöke és a berlini zsidó közösség közgyűlésének első női tagja volt a múlt század elején. Lara a kilencvenes években kezdeményezője volt egy ún. egalitárius minjánnak, azaz olyan vallási gyülekezetnek, amelynek - a hagyománnyal szemben - nők is tagjai lehettek. A Bet Debora ügyeit mindketten önkéntesként viszik.

A nők szerepének újragondolása a zsidóságban lökést kapott ugyan a hatvanas évek feminista mozgalmaitól, de gyökerei mintegy száz évvel korábbra, a 19. századi reformjudaizmusig nyúlnak vissza, mely a férfiak és nők egyenlőségét követelte a vallás minden területén. A zsidó emancipáció, a zsidók polgárjogi helyzetének megváltozása eltávolította a nőket a judaizmustól, mert a világi felsőoktatás nagy vonzerőt jelentett. A nők zsidó valláson belüli oktatásának kezdeményezése a lengyelországi Báis Jaákov mozgalomból indult a tízes években.

Az idei berlini konferencia a Hatalom és felelősség a zsidó nők látószögéből címet viselte. A négy évvel ezelőtti Női rabbik és a két éve rendezett A zsidó család. Mítosz és valóság után a mostani téma kitágította és a politikum irányába terelte a vitákat. Az előadások a zsidóság és a feminizmus lehetséges érintkezési pontjait járták körül. Rabbik, egyetemre járó nők, aktivisták, művészek gyűltek össze Európa minden részéből, a Kaukázusból és Amerikából, eltérő motivációkkal, víziókkal és kommunikációs stílussal. A résztvevőkkel beszélgetve feltűnő volt, hogy mindenki elszármazott valahonnan; szinte senki nem ott él, ahol született - angol és amerikai születésű berliniek, jeruzsálemi angolok, félmagyar amerikaiak. A diaszpóra diaszpórája. A berlini zsidóság a faldőlés után megtöbbszöröződött, óriási bevándorlási hullám indult meg, különösen sok ortodox orosz zsidó telepedett le a volt Kelet-Berlinben. A konferencián értelemszerűen kisebbségben voltak az ortodox zsidók, a többség valamilyen reformközösség tagja, vagy világi-kulturális kötődése van a zsidósághoz.

A hitközség anyagilag nem támogatta ugyan a konferenciát, de képviselői szép beszédeket mondtak. Hatalom és felelősség ugyanazon érem két oldala, amint ezt a nyitóelőadást tartó Charlotte Knobloch, a németországi zsidó központi tanács (kb. a Mazsihisz megfelelője) elnökhelyettese megállapította. Felelős módon élni a hatalommal - ez nemtől függetlenül is követendő feladat, ami a nőknek talán könnyebben megy, csak hatalmi pozícióba kerülniük nehezebb. Centrum és periféria jó esetben dinamikus képződmények, ezt példázza a Bet Debora története is; néhány éve még "kívülről" kezdeményezte a rendezvény szervezését, mára pedig maga is hatalommal (és felelősséggel) rendelkező erővé vált. A másik felszólaló Cynthia Kain, a berlini hitközség elnökhelyettese volt. Az üvegplafon-jelenség itt is érvényesül, elnökhelyettesi szintnél följebb nem viszik a nők. Bár az itteni hitközséghez képest jobb a helyzet; nálunk az országos szervezet tizenöt elöljárója között egyetlen nő sincs (a fővárosban tizenegy-kettő az arány), a közgyűlésben pedig kb. 10 százalék a nők aránya.

A témák egy része a zsidóságtól függetlenül, általában a női szerepek kérdéskörét érintette. A "nők a zsidó közösségi sajtóban" vagy a "zsidó nők és az irodalom" típusú workshopok kevésbé a zsidóságról, inkább általában véve a nők pozíciójáról szóltak az írás, szerkesztés, témává válás, kanonizálódás terén. A workshopok egy másik csoportja a nőknek a zsidó hagyományban, a rabbinikus irodalomban betöltött szerepével foglalkozott.

A beszélgetések gyorsan eljutottak a definíciók és pozíciók kérdéséig. Alice Shalvi, a jeruzsálemi zsidó tudományok intézetének egykori rektora és az izraeli női hálózat alapítója felidézte egyetemi kollégája kritikáját: "Az a baj veled, hogy csak a nőkről gondolkodsz, nem általában az emberekről." Az "általános ember" képe azonban korlátolt illúzió, amely valójában a mindenkori privilegizált csoport szűk perspektíváját tükrözi. A dilemma vagy áldilemma továbbra is fennáll: külön női térre, terekre van-e szükség, vagy inkább ún. "gender-mainstreaming"-re, vagyis az egyenlő esélyek érvényesítésére a vallásban, a politikában, a közigazgatásban? Van-e értelme, létjogosultsága, haszna külön női nézőpontról beszélni a zsidóságon belül (arról nem is szólva, hogy milyen alapon határozzuk meg magát a zsidóságot)?

Az univerzalizmus tarthatatlansága mellett ott lebeg a partikularizmus veszélye is. Ez leginkább az izraeli-palesztin konfliktus kapcsán fogalmazódott meg, amiről persze többször is szó volt a négy nap során. Nira Yuval-Davis, aki nem és nemzet kérdéseiről oktat és publikál Londonban, és a Nemzetközi Szociológiai Társaság nemzeti, etnikai és kisebbségi bizottságának elnöke, előadását a (zsidó) partikularizmus és nacionalizmus veszélyeire hegyezte ki. Álláspontja szerint veszélyes Izraelt tekinteni a judaizmus legfőbb, esszenciális letéteményesének, az izraeli zsidóknak is a diaszpóra részeként kellene magukra tekinteniük. Korlátozottnak ítélte a biztonsági diskurzust, és leegyszerűsítőnek az áldozat/elnyomó szembeállítást. A vele vitába szállók azt hangsúlyozták, hogy alapvető súlykülönbség van az arabok területi sérelmei és a zsidók létükben való fenyegetettsége között. Abban mindenesetre egyetértés mutatkozott, hogy érvényes lehet feminista kontextusban gondolkodni a nők szerepéről a béketeremtésben, vagy általánosabban a tikkún ólám, a világ megjavítása bibliai programjában.

Olyan oximoron is létezik már, mint ortodox női rabbi. Bea Wyler például a New York-i konzervatív zsidó teológiai szemináriumban végzett, és az oldenburgi zsinagóga rabbija. Eveline Goodman-Thau a bécsi filozófiai intézet vendégprofesszora és számos zsidó közösség vendégrabbija. Elmesélte szakmai életútját a fiatal Avitall Gerstetter, az első német női kántor. A reformszárny reformszárnyát a londoni radikális feminista leszbikus rabbi, Sheila Shulman képviselte. Saját közösségének kétharmada meleg és leszbikus, a maradék egyharmad egyedülálló heteroszexuális. Sheila előad a londoni Leo Baeck College-ban is. Ebben a neves liberális zsidó oktatási intézményben képezték a legtöbb európai női rabbit, így például a magyar Kelemen Katalint is.

Péntek este rendesen fel lehetett töltődni spirituális energiával a Kábbálát Sábbát szertartáson, amelyet Jalda Rebling előadóművész és Elisa Klapheck celebrált. A programot vasárnap este Deborah Phillips Mosaic című ihletett filmmontázsa, iszlám és zsidó épületek, hangok "transzcendentális konvergenciája" zárta.

A tervek szerint két év múlva az Esztertáska és a Bet Debora közös szervezésében Budapesten zajlik a konferencia, a munkálatok máris megkezdődtek.

Borgos Anna

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.