A német megszállással kapcsolatosan a szélsõjobboldali párt-vezetõ kijelentette: "Nem is volt az különösebben embertelen, még ha voltak is hibák". Pártja második embere, Bruno Gollnisch pedig kijelentette: sajnálja, hogy amikor a holokauszttagadásról van szó, "soha nem beszélünk a kommunizmus bûneirõl". Hiszen, tette hozzá, "Auschwitz a Szovjetunió bûne is, amely, emlékeztetném önöket, a háború elején a nemzetiszocialista Németország szövetségese volt Lengyelország lerohanásában".
A történet eddig szokványos: a holokauszttagadó szélsõjobboldal rendszerint így vonja magára a figyelmet, s tereli el a közbeszédet az olyan össztársadalmi morális kérdésekrõl, mint a múlttal való szembenézés vagy a felelõsség felveté-se. Az azonban nem megszokott, hogy a szélsõjobboldali párteliten belül valaki ezt a stratégiát kétségbe vonja. Franciaországban most ez történt: az elmúlt években egyre nagyobb szerepet kapó legkisebb Le Pen lány, Marine a nyilvánosság elõtt elítélte Gollnisch állításait. Apja megszólalását nem kommentálta ugyan, de azt követõen tüntetõen visszavonult, néhány nappal késõbb pedig bejelentette, hogy felfüggeszti részvételét a párttevékenységekben, de párttisztségeirõl egyelõre nem mond le.
Mostanáig a 36 éves Marine Le Pen három lánya közül egyedüliként maradt apja oldalán. A két idõsebb lány korábban szakított apjával és politikájával: a középsõ 1986-ban a Playboy magazinban jelentette meg meztelen fotóját, nem kevés kellemetlenséget okozva ezáltal a családról meg a nõi szerepekrõl õskonzervatív tételeket hirdetõ apjának. A legidõsebb pedig akkor lett végleg kegyvesztett, amikor hûséges maradt férjéhez, Bruno Mégret-hez, aki 1998-ban, a nagy pártszakadás idején szembefordult Le Pennel és a Front Nationallal.
Ezután lépett színre Marine, a szõke, ambiciózus, független, elvált, háromgyerekes nõ. Legitimációját a párt szimpatizánsai körében meg a sajtóban különleges helyzete adja: apja lánya, a legesélyesebb utód az FN élén, de nem elhanyagolható "saját jogon", az elmúlt hat év során végzett tevékenységével szerzett népszerûsége sem. Az FN-szimpatizánsok körében jelenleg apja, Jean-Marie után a második legnépszerûbb párton belüli politikus.
Marine politikai szerepvállalását megelõzõen ügyvédként érdekes módon azáltal tett szert hírnév-re, hogy számos bevándorlót men-tett meg a kitoloncolástól. Ez a tevékenysége nyilvánvalóan ellentmond a bevándorlók hazatelepü-lését sürgetõ, nyíltan rasszista FN-ideológiának. 1998-as aktivizálódását követõen a pártvezetés nem kis bosszúságára hamarosan kiderül róla, hogy meglehetõsen önálló elképzelései vannak a Front National jövõjét illetõen is. A historizáló, a második világháborús emlékezetet átértelmezõ, holokauszttagadó politikai referenciákat használó szövegek háttérbe szorításával modernebb, a fiatalok számára közérthetõbb hangvétellel kívánta volna szalonképesebb színben feltüntetni a pártot. Növekvõ népszerûségét igyekezett párton belüli pozíciókra konvertálni, amit a párt döntéshozói majdnem sikeresen vétóztak meg; kizárólag Le Pen személyes közbelépésének volt köszönhetõ, hogy Marine pártelnök-helyettes lett 2003-ban. A pártelit (ezen belül is fõleg Bruno Gollnisch) és Marine közötti egyre mélyülõ szembenállást azonban sokan nem egyszerû pártviszályként, pozíciókért folytatott küzdelemként értékelik.
Számos elemzõ szerint a legkisebb Le Pen lány által képviselt irány azért mélységesen ellenszenves a párt vezetéséhez tartozó FN-politikusoknak, mert kikezdi a nõi politikusokhoz és nõi szerepekhez kapcsolódó korábbi képet. Az idõsebb generációhoz tartozó nõi szélsõjobb harcosok (legtöbbjük kato-likus magzatvédõ, nagycsaládos aktivista, radikális antifeminista) mindig beérte kisebb, pártszéli pozíciókkal. Elfogadták a nemi szerepekrõl vallott ultrakonzervatív dogmákat, nem kérdõjelezték meg a nemek közötti hierarchiát és tradicionális munkamegosztást. A férfiak elsõbbségének elve természetesen azt is feltételezi, hogy a nõk alávetik magukat a pártrendnek és a vezetésnek.
Azok a renitens nõk
pedig, akik megpróbálják autonómiájukat, függetlenségüket bizonygatni, könnyen azzal fizethetnek, hogy a párt kizárja õket, vagy legalábbis le kell mondaniuk funkciójukról.
Marine azonban nem osztja a bigott katolikus nõk nézeteit, sõt meglehetõsen utálja õket. Az FN korábbi nõi politikusaitól eltérõen nem hajlandó kizárólag nõi témákkal, az otthonnal és a tûzhellyel, a család- és társadalompolitikával foglalkozni. S ami a legmegbotránkoztatóbb szélsõjobb körökben: Marine abortuszpárti, vagy legalábbis nem hisz az abortusz betiltásában, és a megelõzés politikáját szorgalmazza. Egy új nõi konzervatív politikai generációt képvisel a szélsõjobboldalon, ami hatással lehet a párt egészére: mérsékeltebb színezetû jobboldali párt jöhet létre a Front Nationalból, ami nyilvánvalóan üdvös lenne a francia politika egészére nézve. Mindez természetesen akkor, ha Marine-nak sikerülne befolyást szereznie, és a párt vezetõ férfiai döntéshozó szerephez engednék.
Ebben a pillanatban mégis úgy tûnik, az atya credóját megkérdõjelezõ leány számûzetésbe kényszerül. A francia szélsõjobboldal szalonképessé formálását kitûzõ leány vesztésre áll: a visszavonuló Marine könyvet kíván írni, s ez nem az aktív politizálás ígéretét hordozza.
Kriza Borbála
