A nõ testén lovagol: Baglyas Erika performer

  • - sisso -
  • 2005. február 10.

Szex

Baglyas Erika képzõmûvész, performer. Egyik legutóbbi projektje a halálosan beteg hozzátartozók ápolásának kényszerû, illetve önkéntes vállalásával foglalkozik.

Tûsarok: Hogyan született a Száz lepedõ címû projekt, amelyben édesanyád a fõszereplõ, illetve egy nõ, akit Bajnok Margitnak hívnak?

Baglyas Erika: Minden munkámra érvényes a személyesség. Ugyanakkor olyan dologról szólnak, ami mindenki mást is érinthet. A Száz lepedõ kikerülhetetlen-né vált, mivel a családom ezzel a problémával él együtt. Édes-anyámmal sokat beszélgettünk arról, hogy mi az, amiben õ él, hogyan viseli ezt lelkileg, hogyan viszonyulnak ehhez más emberek, és arról is, hogy ezzel tulajdonképpen nincs egyedül. A fõ motiváció annak a lehetõsége volt, hogy ez a kommunikáció mások számára is segítséget nyújthat. Másfelõl pedig száz tiszta lepedõvászon kimosása valamiféle lelki feloldozást jelenthet. Egy hiábavaló cselekvés, amit egyébként is mindennap végez, és beleöli minden fájdalmát, felgyülemlett feszültségét; ez valamiféle spirituális folyamattá is válhat. Talán nem a legjobb szó, hogy tetszett neki az ötlet, de végül nem kellett rábeszélni.

T: Az önkéntes, illetve kikényszerített nõi szerepekkel más munkáidban is foglalkozol.

BE: Szerepvállalási kísérleteknek hívom ezeket az akciókat. Például amikor olyan mondatokat írok magamra, amit más emberektõl hallok. Ezeknek a szövegeknek a jelentése teljesen megváltozik azáltal, hogy a testemen jelennek meg, így bizonyos tekintetben emblematikussá válnak. Olyan, mintha más életekbe, sorsokba helyezkednék bele.

T: A szövegeket hogyan választod ki?

BE: Spontán beszélgetésekbõl kihallott mondatok. Meghatározó élményem volt például, amikor Kõbányán, az aluljáróban egy kisfiát rángató, iszonyú kiszolgáltatottnak tûnõ nõ jött velem szembe. Az anya hevesen gesztikulált, és amikor éppen elhaladtam mellettük, szinte a képembe ordította, hogy "én igazán alkalmazkodtam mindenkihez". Az õ beszélgetésükben ennek a mondatnak nyilván más jelentése volt, de nem tudtam eltekinteni attól, hogy ezt egy nõ mondja, és attól sem, ahogyan mondta.

T: Hogyan zajlik egy általad "otthoninak" nevezett performansz?

BE: Egy forgatáshoz tudnám hasonlítani a helyzetet, mivel a munka pontos koncepció alapján mûködik. Szükség van egy segítõre is, aki fényképeket készít, nekem pedig folyamatosan kontrollálnom kell, hogy amit megkomponáltam, az a képen is mûködik-e. A képek vizualitása és a szöveg egyaránt lényeges.

T: Állandó a fotós?

BE: Eddig az volt. Együtt éltünk, de ezek a sorozatok talán éppen a szakítással véget értek. Nyilván ennyiben is kötõdtek a személyes életemhez. Ha most visszagondolok, az utolsó sorozat idején elég komoly pszichológiai teherrel éltem. Lehet ez a pikantériája a dolognak, nyilván nem véletlen, hogy miért választottam ki azt a mondatot is a sok közül, hogy a "Szomorúságnak nincsen (f)oka", amit egyébként azóta is nagyon szeretek. Tehát rám vonatkoztatva is érvényesek voltak a szövegek, de nem ez a leglényegesebb. Szerettem volna, hogy a hagyományos értelemben vett képi szépség is megjelenjen valamilyen formában ezeken a fotókon, a harmónia hangsúlyozásával a nõkhöz köthetõ esztétikumot jelenítsék meg.

T: Számos fotón meztelenül szerepelsz. Mit jelent neked a tested közönség elõtti feltárása?

BE: Folyton a belsõ indíttatásom és a külsõ megítélés közötti ellentmondásba keveredem. Az a gesztus, amivel a testemet használom, õszinte feltárulkozás és maximális nyitottság. Közben állandóan szem elõtt van, hogy ez a társadalom amúgy is mindig a nõ testén lovagol. Mindent megmutatok, ugyanakkor semmit sem, mert mivel a nõi testet illetõen is sémákban gondolkodunk, pont a lényeg marad láthatatlan. Akik a képeimet nézegetik például, gyakran zavarba jönnek, mert ha úgy tetszik, bedõlnek. A feliratokat általában el sem olvassák. Egyébként fontos, hogy úgy írom õket, ahogy az ember magára ír, tehát némi figyelmet igényel a kibogozásuk, de a befogadó ritkán jut el erre a pontra. Pedig a feliratok nélkül ezek a képek nem érnek semmit. Egy elõzõ sorozatomban különbözõ, szabadon hagyott testfelületeimre írtam úgy, hogy az arcom nem volt rajta a képen. Ezek a fotók a médiában megjelenõ, használatban lévõ nõi testekre reflektáltak. Mindegy, hogy ki vagy, lényegtelen a személyisé-ged, az a lényeg, hogy a tested áru, használati tárgy és eszköz lehet.

T: Akkor is vállalnád a testedet, ha nagy feneked és térdig lógó melled volna?

BE: Nem tudok rá válaszolni, mert nem tudom, akkor milyen agyam és lelkem lenne. Egyébként nem tartom magam ideális nõnek, ha van egyáltalán olyan. Az egyik képemen "A fiús lányoknak is jár virág" felirat magamra is értendõ.

T: A Száz lepedõben a testi funkciók is szóba jönnek. Miért voltál szemérmesebb?

BE: Ebben pont az volt a lényeges, hogy miközben a nõ az ápolás folyamatában idõs, beteg emberek testével foglalkozik, a sajátjával nem. Itt a nõ teste mint hiány jelenik meg. A nõk magukkal szemben tanúsított figyelmérõl, a testük nemismeretérõl, az identitásukról szól, arról, hogy miközben ilyen súlyos pszichés és fizikai teher alatt él valaki, rákényszerül, hogy elhanyagolja a lelkét és a testét.

T: Része a gondoskodás az identitásnak?

BE. Egyfelõl igen, másfelõl külsõ kényszer, odaadás és elvárás is egyben. Nem értem, miért nincsenek ebben a társadalomban kidolgozott rendszerek, amelyek segíthetik a nõket abban, hogy maguk döntsék el egy ilyen helyzetben, mit választanak.

- sisso -

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.