Tűsarok: Megszoktad már, hogy a riportjaid nagy port kavarnak?
Hadas Kriszta: Volt néhány ilyen, de akkora hatást talán egyik sem váltott ki, mint Az igazi vészhelyzet, amely a magyar kórházak állapotáról szólt. Egyébként 1992-ben, a rendszerváltás után jelentem meg a Kossuth rádió Krónika rovatánál, és azokban az időkben, a médiaháború közepén az ilyesmi mindennapos történet volt. 168 órás fiatal voltam, dolgozhattam Mester Ákosékkal, és az nagy megtiszteltetés volt. Mondhatom, hogy annak örültem a legjobban. Négynapos volt a kislányom, amikor mindenkit kirúgtak onnan.
T: A gyermek születése mennyiben befolyásolta a karrieredet?
HK: Hat-hét hónapos volt a Sári, még szoptattam, amikor újra elkezdtem riportokat csinálni. Hülyeség volt, de mentálisan nem voltam érettebb, mint a gyermekem. Egyébként logisztika és kitartás kérdése az egész, hogy képes vagy-e úgy dolgozni, hogy nem alszol egy héten kétszer. Nekem ez ment, ráadásul miközben Frei Tamásnak dolgoztam, nappali tagozatra jártam a főiskolára, és akkor volt bölcsődés a gyerek. Ez persze nem superwomanség, hanem ezt kellett csinálni, és mivel volt energiám, csináltam. Az más kérdés, hogy milyen a női riporter élete.
T: Milyen női riporternek lenni?
HK: Amikor megkaptam egy éve, a nők között elsőként, a Sajtópáholy díjat riporter kategóriában, egy kollégám gratulált, és megkérdezte, hogy ki kapta a férfi kategóriában ezt a díjat. Hát ilyen női riporternek lenni. Pedig a riportnak nincs nemi szerve, az egy műfaj. Azt hiszik, hogy a női riporter az egészségügyről, a férfi meg a katonaságról csinál riportot. De ez nem így van.
T: Sok mindenről csinálsz riportot a prostituáltaktól a Mount Kenya megmászásáig, mint legutóbb. Ezek a te ötleteid, vagy feladatként kapod őket?
HK: Az embernek kell kompromisszumokat kötnie, de azért mondjuk fele-fele arányban én találom ki a témákat. A szervezés viszont teljes egészében az enyém. Nekem kell lelevelezni, pénzt kunyerálni. A hegyre például úgy indultunk el, hogy semmilyen cuccunk nem volt. Miért érdekelne bárkit is, hogy tűsarkú cipőben mászom-e fel a Mount Kenyára, vagy van jó bakancsom.
T: Ez veszélyesnek tűnik.
HK: Az is. Hihetetlen felelőtlenség volt a részemről. Mindig igent mondok, aztán amikor ott vagyok, csak akkor gondolkodom el, hogy eszemnél vagyok-e egyáltalán. Miért nem shoppingolok inkább valahol? Mert én egy igazi butikbébi vagyok. Egy beteges vásárló. Mindenhol, még a riportok során is megtalálom a boltokat. Amszterdamban a piroslámpás negyedben például megláttam a kirakatban egy tűsarkú tornacipőt, és mondtam a srácoknak - a stricinek, aki Magyarországról jött velünk, hogy ő ismeri az ottani viszonyokat, aztán az első alkalommal lelépett, meg a stábnak -, hogy ha két napig nem eszünk, ez a cipő akkor is ott lesz a kofferomban. A vásárlás megvidámítja a napjaimat.
T: Szerinted sokat számít a tévés szakmában, hogy nő valaki?
HK: Szerintem inkább személyiségek vannak. A főnökeim tudják, hogy pitbull típus vagyok, ezért soha nem vetődött fel bennük, hogy azért ne menjek el valahová, mert gyerekem van. Nagyon utálnám ezt, mert elsősorban a riporteri kvalitásokat kell figyelembe venni. Az a baj, hogy a főnökök a médiában nagy többségében férfiak, és nekik van egy elképzelésük arról, milyen nőt szeretnek nézni az emberek a képernyőn, tehát meghatározzák a közízlést. E szerint kétféle nő van a magyar médiában, az egyik a kiskosztümös, jól szituált, szabályos arcú, de legalábbis nem túl extravagáns, és van a dögös maca, akinek nagy melle van vagy feltűnő haja, de legalább kihívó hangja. Ez nem a valóság.
T: Macsó nőnek tartanak?
HK: A díjak miatt sokszor megkérdezik, hogy milyen kemény csajnak lenni, de utálom azokat a sztereotípiákat, hogy én macsó nő vagyok, ő meg nőies nő. Van egy határozott elképzelésem, és van egy szakmám, amit megtanultam. Ennek semmi köze a nőiességhez és a macsósághoz. Ha már szereplője leszek egy riportnak, akkor esendő vagyok én magam is. Csetlek-botlok, krumpliorrom van, de utána felveszem a miniszoknyát, vagy vacsorát főzök a családomnak. Visszapillantó tükrökben, klotyókban sminkelem magam a riportok során, mert hiú vagyok én is, de van, hogy erre sincs alkalmam.
T: A kollégáid nem féltékenyek?
HK: Nem hiszem, de azt tudom, hogy többen nem szeretnek, harcibarbinak hívnak a hátam mögött, mert pukkancs vagyok és elég fegyelmezetlen. Sokszor nem a megfelelő módon fogalmazom meg, amit gondolok. De az biztos, hogy nem látom magam mögött a hosszú sort, melynek tagjai esetenként napi 24 órát szeretnének dolgozni, és mindenáron meg akarnak dögleni egy riportért.
(x)
