Amikor rákanyarodunk a Hétes felé vezető úttalan útra, már látom, hogy a telep végében Barnáék háza előtt kint az összes gyerek. Mire az ajtó elé fordulunk, már Barna és Mari is jönnek, mosolyogva. "Nem tudom, mi lelte ezeket, nem hiszed el, már reggel óta várnak, de rendesen úgy várnak mindig, mint a Messiást" - nevet Barna. Elszégyellem magam.
Beatrix keresztlányom az anyja ujjába kapaszkodva már elénk totyog, azóta beszél is - "szeretlek" súgta tegnap a telefonba, "a keresztapját, azt emlegeti nagyon, odavan érte" - mondja Mari. A keresztapja fogja,
ölbe veszi,
így indulunk befelé. De mielőtt bemennék velük, átmegyek köszönni Sári néninek.
"Anyu, az egy fogalom" - mondja Barna Sári nénire, és igaza van. Ha életem végéig Sári néniről kellene beszélnem vagy írnom, akkor is a lehetetlenre vállalkoznék. Nem véletlenül lett ő a Kemény vaj (hamarosan megjelenő regényem) egyik kulcsfigurája. Sári néni az egyetlen, aki olyan ott is, mint a valóságban: regényes.
Különös érzésem van vele kapcsolatban: mintha rokonok lennénk. Én neki mint egy másik világból jött testvére, ő nekem mint aki már régóta várt.
Mivel Sári néniről írok, nem lep meg, hogy lefagyott a számítógépem, és csak félnapos küzdelem után sikerült újra beüzemelnem, nem tudom, hogyan.
Sem a misztikum, sem a transzcendencia nem áll távol Sári nénitől. Alakja egyszerre archaikus és szimbolikus, miközben egyszerű öregasszony, anya, feleség, anyós, nagymama.
"Mindent tudok." Bólogat, és fájlalja a lábát, fullad is. Mindent tudni pedig nagy teher, és Sári néni hősiesen cipeli ezt a terhet.
Poharakat és más üvegholmit hoztam neki, "na, látja, ennek nagyon örülök", és mint egy gyerek fölsikkant a szebb daraboknál. "Ezt meg a lábára" - mutatom a thaiföldi tigrisbalzsamot, amit neki szereztem. "A jó Isten áldja meg magát, járjon mindig szerencsével" - hosszan olvassa rám jókívánságait.
"Tizenhat éves korom óta jósolok, egyszer kimentem a temetőbe, az Isten elébe térdepeltem, és azt mondta nekem a jó Istenke, mondjak igazat, és én mindenkinek, aki kéri, megmondom" - meséli Sári néni, meg azt is, hogy kilenc gyereket nevelt fel keservesen, mert az ura részeges volt, verte őket. Sári néni a gyárban dolgozott, a kohászatban, és építkezésen is, terhesen küszködött a cementes-zsákokkal, műszak után meg hordta az erdőből a hátán a fát, az erdőn túlról a szenet, a földekről a krumplit. Házalt, gürcölt, ellátta a gyerekeket, és jósolt. Mert Istentől kapta ezt a képességét, hiába nevetik ki most már a gyerekei, azt is mondják, boszorkány, s hogy rontással él. "De nem igaz az, csak tudom én mindnek a gondolkozását. Mindent tudok." És Sári néni nem boldog. Soha nem volt boldog. "Én az uramnak, mióta együtt vagyunk, egy csókot nem adtam, de ő se nekem. Én nem tudom, mi a szerelem, mi a boldogság, nekem a gyerekeim voltak a szerelem." Valamikor még, amikor volt munka a gyárban, a Hétes is másképpen nézett ki. Vegyesen laktak itt cigányok, magyarok, békében, egyetértésben. Minden ház előtt virágok, kis konyhakert. Sári nénihez jártak jósoltatni, akkor még jó volt valamennyire, bár az ura elől sokszor menekülni kellett, a gyerekekkel futni, az erdőben aludni. Három gyereke halt meg, kettő betegségben, egy balesetben. "Mindenkinek azt mondom, előbb lássa az urát halva, anyját, apját a koporsóba, mint a gyerekét. Majd megbolondultam érte" - emlékszik vissza ma is, és sír, még mindig siratja őket. Pihenni vágyik, saját életre, nyugodt életre végre, hogy ne legyen gond az étel, a víz, a gyógyszer, a villany. Hogy vége legyen az állandó bizonytalanságnak, hogy ne kelljen nap mint nap attól tartani, hogy kirakják őket a házból, hogy mehetnek "az ég alá, az erdők alá". Sári néni világéletében nélkülözött,
éhezett, fázott,
aggódott a gyerekeiért. Most, hogy nyugdíjasok lettek, tisztességes munkában megőszültek, a telep gettóvá, sárlepte nyomorvidékké vált. Sári nénit is kilakoltatás fenyegeti, öregen és betegen, elkeseredve él itt, hol egyik, hol másik gyereke húzódik meg nála a családjával. Sári néni főz rájuk, és imádkozik.
Beatrix keresztelőjén a házban az ünneplésre összegyűltek a rokonok, szomszédok. Kicsit húzta a szalagot a kölcsönmagnó, de szólt a Fekete Vonat, a Romantic meg cigánynóták popritmusban. Már mindenki önfeledten táncolt, amikor Sári néni egyszer csak a magnóhoz lépett és kikapcsolta. "Hallgassatok, hallgassatok! Mindenki hallgasson!" - kiáltotta, és mutatóujját felemelve egy nótába kezdett a hirtelen csöndben. Az arcokra fagyott, majd lehervadt a mosoly. A cigányok körben állva, maguk elé meredve hallgattak. Megdöbbentő volt látni a nagydarab Gyuszit sápadtan, lehajtott fejjel, Bernalda nénit a botjára támaszkodva, szépséges, öreg arcán és a szemében különös fénnyel, még a kicsik is figyeltek, azzal az elmélyült, kevés jót tapasztalt, koravén gyerektekintettel, hallgatták mind a dalt arról, hogy ennél az életnél még a halál is jobb.
Sári néni már nem jósol, csak nekem, ha akarom. De nem akarom. Én is tudom, amit tudok.
Mari négy hónapos terhes volt legutóbb, amikor náluk jártam, én meg hét. Sári néni örült, hogy még a szülés előtt eljöttem, szép nagy hassal. "Fiú lesz, meglátja!" Bólogatott. "Megmondom én, fiú lesz, higgyétek el!" - fordult a többiek felé is, én meg nem mertem mondani, hogy az ultrahang szerint lány. "Isten áldja, Sári néni!" - búcsúztam tőle, "Fiú" - szorította meg a kezemet.
Két hónapra rá fiam született.
Bódis Kriszta
