A roma lakodalom látványa a nem cigányok többségének olyan, mint a bika szeme előtt lobogtatott vörös lepel: sok roma együtt, boldogan ünnepelve, autonómiájuk és identitásuk tudatában. Minimum fejcsóválás, mondjuk a hangoskodás miatt. Lenéző mosoly a cifra kölcsönzői báli ruhák és "mit panaszkodnak akkor ezek" morgás az aranyak tündöklése láttán. A rokonok sokaságát kézenfekvő hangoskodó tömegnek észlelni, a lánykérés rítusát késelésig is elfajulható veszekedésnek, a testvérek iránti tiszteletet és a családfők közötti egyenlőség cigány ideáljáért vívott presztízsharcot szemérmetlen rongyrázásnak, az idő sajátos strukturálását zűrzavarnak vagy lehetetlenkedésnek. Mondjuk egy roma lakodalom esetében lehetséges egy olyan, pontosnak hitt kép megkonstruálása, melynek semmi köze a megismeréshez és a valósághoz. A teljességgel értelmetlen, ám annál elítélőbb és bántóbb konstrukció - egyszóval az ostobaság - vezet egy bizonyos bazi nagy roma lagzihoz, de dokumentumfilmnek nevezett kukkolásokhoz, valamint egyéb, tévéműsorokhoz előhúzható és tetszőlegesen értelmezhető vágóképekhez is.
Szidi nővére átvág a széles és forgalmas úton, hosszú, abroncsos, fodros, borvörös ruhát visel, a kezében ezüstszínű tálca, a legvadabb szecessziót idéző, kétcentes pohárkreatúrákkal. A magyar szomszédoknak kínálja a pálinkát, igyanak az ifjú pár egészségére. Álldogálnak, otthonkában, karon gyerekkel, biciklire támaszkodva, meg a kerítésnek, vannak vagy ötvenen, és néznek. Némelyikük elfogadja a szíves kínálást, némelyikük elhárítja. Kifejezéstelen az arcuk. Szidiék háza előtt jelentős tömeg. Öregek, fiatalok, kicsi gyerekek. Mindannyian táncolnak. A szintetizátoros a be-járatnál ül, nyom-ja a lakodalmast, mellette mikrofonnal a kezében egy férfi köszönti oláh cigány nyelven az egymás után érkező családokat. A családfőket becenevükön, a velük érkezőket is név szerint említi. A szintis tust programoz, a vendégeket ujjongva fogadják, és folytatódik a tánc. "A lakodalom a legnagyobb ünnep a családban, vagy, mentsen meg mindenkit az Isten tőle, a temetés" - magyarázza Szidi rokona, Lajos, ő hívott, "hogy kamerázzam már le az esküvőt". "A legszebb ünnep, ezért kell a romáknak nagy lakodalmat csinálni, ha kiürülne a pénztárcánk, akkor is azt mondjuk, majd ád az Isten, ha élünk, de nem érdekből csináljuk a nagy esküvőt, csak ilyenkor találkozik a rokonság, a lakodalomban, ezzel is szeretnénk összefogni a rokonságot." Mivel Lajos hozott, szeretettel fogadnak, és cigányul viszonozzák a cigányul mondott szerencsekívánatot. Magyarországon, akárcsak a világon, nagyon heterogén a cigányság. Csak itthon a magyar cigányok és a beás cigányok csoportján kívül például az oláh cigányok számtalan alcsoportja (lovári, kelderás, masari, csurári...) él. Önmagukat igen pontosan definiálják, hagyományaikat őrzik, identitásukat az a sokszor archaikus szokásokat ápoló közösség határozza meg, melyben élnek, azt hiszem, autonómiájukat és megmaradásukat is ennek a hagyományokat - és egymást - tisztelő, erős csoportkohéziónak köszönhetik. A házasodási szokásokra az endogámia jellemző, vagyis hogy a roma ne lépjen ki a romák köréből, és máig alapfeltétele az esküvőnek, hogy a lány szűz legyen. Ha kiderül, hogy nem volt az, annak szigorú következményei lehetnek. "Látnod kellene egy igazi mangimót", mondja Lajos, vagyis egy lánykérést, ami ősidők óta ugyanúgy történik, és a szétszóródás ellenére, a lényeget tekintve máig érvényes mondjuk egy Párizs környéki kelderás közösségben is. A lényeg az, hogy a fiú apja, ma már jelképesen, illetve azzal, hogy az esküvő költségeit állja, megveszi a lányt, azért, hogy a családok közötti kapcsolatot erősítse. Egy régi szokás szerint lebonyolított mangimo esetén a fiú apja egy szalagos üveggel, az üvegben pálinkával, mintegy véletlenül betéved a lány apjához, hogy megkeresse elveszett bárányát, a lányt, az ő házából való lányt, akit a lány apja csak felnevelt, hogy később visszaadja a fiúnak.
Szidiék háza előtt egyre nagyobb a sokadalom. Az érkezőket a bíborruhás Teri kínálja, ivás előtt mindenki a földre löttyint egy keveset a halottaknak. Már rezesbanda fújja, a kislányok szétterülő ruhában a fűre telepednek. A menyasszony hajnal óta talpig díszben a szobában várja a lánykérést, mert manapság többnyire azt az esküvő napjára teszik. Reggel óta házból az utcára és vissza folyamatos a körforgás, csak Szidi nem léphet ki. Három óra tájban még mindig ugyanolyan türelmes, ringatja idősebb nővérei meg a rokonok csöppségeit, a gyerekek a ruháját csodálják. Lefilmezem a falakat és a lépcsőházat díszítő gyönyörű roma freskókat, a Szűz Máriáról eszembe jut, hogy vajon mikor kezdődik a templomi ceremónia. "Majd ha odaérünk" - mondja Lajos, és először tényleg nem tudja, miért csodálkozom. Aztán kezdem magam nagyon jól érezni, mert megértem, hogy itt tényleg ünnep van, és nem kell idegeskedni meg aggódni testvérek között. "Istennel talállak benneteket" kezdi lováriul a kérő, és a tömeg utána nyomul a konyhába. Ott, az ajtóban elakadnak, a lány apja megállítja őket. Megadják egymásnak a tiszteletet. Aki nem ismeri a környékbeli lovári cigányok szokását, az azt hiszi, vérre menő veszekedésbe csöppent. Az apa szerepe szerint úgy tesz, mintha nála bizony se bárány, se virágszál nem volna, a kérő pedig nem hagyja magát. A többiek is beszállnak a vitába, a mellettem álló asszony olyan magából kikelve fújja, mintha az egész nem is játék lenne. Aztán az apa enged, és a vőlegény megkeresheti menyasszonyát. Kétszáz, kétszázötven főre duzzadt tömeg indul a templom felé, tapsolva, énekelve és - amit nagyon szerettem - sikítozva.
Bódis Kriszta
