Óh, jamaicai nő!: Jean Binta Breeze jamaicai dubköltőnő estje a Merlinben

Szex

Vajon könnyebb-e ott nőnek lenni, ahol jázmin-, cukornád- és marihuánaillatú a levegő, folyton süt a nap, esik az eső és buján burjánzik a növényzet? Ezt kántálta el a számos egybegyűltnek a British Council égisze alatt Magyarországra látogató Jean Binta Breeze jamaicai dubköltőnő egy késő éji órán a Merlin Színházban.
Vajon könnyebb-e ott nőnek lenni, ahol jázmin-, cukornád- és marihuánaillatú a levegő, folyton süt a nap, esik az eső és buján burjánzik a növényzet? Ezt kántálta el a számos egybegyűltnek a British Council égisze alatt Magyarországra látogató Jean Binta Breeze jamaicai dubköltőnő egy késő éji órán a Merlin Színházban.

Megingathatatlan rasszbeidegződéssel érkezők (lásd "egy kövér néger nő") nem csalódnak nagyot, sőt hősnőnk még elvárásszerű raszta-fonatokkal is rendelkezik, rőzsekötegszerűen berendezve a feje tetején. A reggae-zenész külső azért is indokolt, hiszen a dubot se dobták messze a reggae-től, sőt valójában a műfaj a dj-k reggae-lemezek B oldalas zenéire folytatott improvizációiból eredeztethető. Jól ismerjük a dallamra énekelendő versszöveg esetét, ha máshonnan nem, a jeles Balassi Bálint poémái kezdetén található rövid utalásokból ("Minden állat dicsér, úr Isten, tégedet" nótájára).

Aki tehát a sajátos ritmusú reggae-zenére (nem a második és negyedik ütem a hangsúlyos, hanem az első és a harmadik) mondja a magáét, dubköltőnek (dub poet) hívják. Mivel az ágazat mindig is el volt férfiasodva, Jean Binta nem- csak az első, de szinte egyedülálló a műfajban mint dubköltőnő. Tehát nagy sztár, ezért is futtatja őt a British Council a fekete költészetet reprezentáló rendezvényei keretében.

Aki a szokásos felolvasóestet várná - alanyi költő saját orgánumának zengésébe egyre inkább beleszerelmesedve újabb és újabb verset olvas fel - hatalmasat és kellemeset csalódik. A dubköltészet kifejezetten performance-műfaj, inkább koncertre, mint irodalmi estre hasonlít. Jean Binta Breeze költészetében fontos szerepet kap, hogy finom kritikával illesse az egykori gyarmatosítókat, és felhívja a figyelmet a posztkolonialista társadalmak nem kicsiny problémáira. Azonban a gyarmatosítási politikában kevésbé érintett, távoli Magyarországon jobbnak látta a folkosabb műsorát nyomni. Hátha a közönsége fogékonyabb lesz költészete egzotikumára, mint politikumára.

Vissza tehát a gyermekkor mesés tájaira, a kis jamaicai faluba, ahol még nagymama hintaszéke is dubritmusra ring. Érezzük úgy magunkat, mintha egész nap görnyedeztünk volna a cukornádültetvényeken! Az egyetlen dolog, ami meggátolhatja a hallgatót abban, hogy a jamaicai élet személyes, társadalmi, politikai stb. vetületeivel Jean Binta Breeze lírai érzékenységén átszűrve szembesüljön, az maga a nyelv, a Jamaica talk.

A költőnő komplementerként alkalmazza a birtokában lévő kétféle angol nyelvet. A standard angolt bevezetés-átkötés szerepben használja, a jamaicai angol pedig művészetének eszköze. Az angol nyelvtani alapokra helyezett, afrikai, spanyol szavakkal feldúsított Jamaica talk az egykor afrikai rabszolgákkal benépesített szigetlakóktól olyan ritmust és intonációt kapott, hogy énekbeszédhez soha rosszabb alapanyagot. Viszont az angol nyelvkönyvek leckesorában részesültek számára csak itt-ott bontható ki belőle értelmes szöveg.

Emiatt senki sem bánkódik, hiszen Jean Binta Breeze rendszeresen közli - az angol nyelvkönyvek nyelvén is -, hogy a következőkben milyen téma körül ereszti ki a hangját. Híre szerint egyszemélyes fesztivál, és miért vonnánk ezt kétségbe, ha a színpadon egy saját verseit teljes átéléssel üvöltő nőnemű rasztafárit látunk, aki hol összetűzésbe keveredik saját magával, civódó szerelmeseket alakítva, hol hétéves kislányként riszálja több mint negyven évet megélt testét, s hozzá kényeskedve húzogatja tunikáját.

A hülye is látja, hogy ez szereplíra. A kortárs költőnők meg amúgy is különös intenzitással serénykednek ezen a területen. Van rajta egy kevés jamaicai fűszer, de ezek voltaképpen sztereotipikus élethelyzetek: a jamaicai pasi is azt mondja a nőjének, miután felcsinálta, hogy menj haza anyádhoz. Aztán a tablóhoz felsorakozik egy kislány, akinek a szülei Angliába vándoroltak a "jobb a ritka angol font, mint a sűrű jamaicai dollár" reményében, és a kislány már rájuk sem ismer a csúnya, idegen helyen. Mindez "My mummy gone over the ocean" refrénnel a "My bonnie is over the ocean" nótájára. A nyugati városlakóktól megcsömörlött nagymama az ellenkező irányba mozog: Angliából visszaköltözne édes Jamaicájába. Értjük, ugye, a tanulságot? Na, hol a legjobb élni?

A hagyományos közösség értékrendje is megváltozott - az egykor tetőtől talpig felöltözött, magukat a táncterem sarkában szemérmesen riszálgató tisztességes asszonyok helyett szexepiles ruhadarabokba vetkőzött csajok ropják a táncparkett közepén - de fenntartói még mindig a nők. Az erős karibi nőkről szóló több versszakos ódát - Oh man, oh man, the Caribbean woman! - Jean Binta Breeze egy Mango nevű dominikai dobos által szolgáltatott alapra adja elő, és mondhatni, a darab nem is kicsit slágergyanús.

Az előadás alatt mindvégig - mert multimédiás performance volt, ugyebár - három vetítővásznon megfáradt rabszolgaivadékok voltak láthatók, meg a néprajzi filmezés őskorából megmentett felvételek nagy fehér etnográfusoknak táncoló, kifestett bennszülöttekkel. Költőnőnk annyit jegyzett meg diszkréten, hogy a befektetők kirabolják és -zsákmányolják az egykori gyarmatokat, de közös kesergésbe nem fulladt az est, hiszen jelenléte olyannyira életörömtől duzzadó és szülőföldje iránti szeretettől eltelt volt, hogy az összes távozó azzal a mély meggyőződéssel szivárgott ki a teremből, hogy az isten kalapján mégiscsak Jamaica a bokréta.

Szécsi Noémi

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.