Előhívás előtt, mintha csak az alkotói tudatban zajlana, viszont így is elég sokrétű és sokkoló, a nyersesége és gondolati ziláltsága megkapó. Nem egy polgári bankett karikatúráját látjuk a színpadon, hanem a jól kimunkált, repetitív mozgásrendszer segítségével szétcincált rítust, ahol felszínre tör a társulat történetében oly sokszor vizsgált tudattalan is. Súlyos miértek és hogyanok repkednek a végtagokkal együtt az óriási, átlátszó műanyag medence felfújható peremén, hol Brahms magyar táncaira, hol sötét tónusú technóra. Az egyetlen gigantikus díszletelem elnyeli és kiveti magából az egymással és önmagukkal küzdő testeket. Keresztelőmedence, purgatórium vagy gondolatülepítő. A letisztult tér felső traktusában, a medence felett egy csokor klasszikus esküvői ruha lóg. A ruhatestű arák (fehér babák) egy ponton aláhullnak, és a nézők közül néhány férfi megnyeri őket halott menyasszonytáncra.
A viszonylag biztosra vett figurák, mint a menyasszony (Jantner Emese) és a vőlegény (Feicht Zoltán) is átváltoznak időnként mitológiai szörnyekké. A többiekről (Vasas Erika, Nelson Reguera) nem is beszélve, akik egyik percben elhagyott szeretők, másikban örömszülők, majd démonok. Minden szerep multiplikálódik, csak a családi fotóhoz ülnek össze néha konszolidáltan vicsorogva a fő figurák. Egyetlen szerep önazonos, a tolókocsiban ülő táncosé (Holoda Péter): narrátor vágyakkal és bizarr szólókkal. Esküvő helyett szövevényes bűntemető revü.
Trafó, március 30.
