Csokonait még Lilla ihlette meg, a mai művészeket viszont már Bogár László, jegyzi meg pajkosan Dörner György, majd kettőt üt egy kolompra. Tétova kuncogás a nézőtéren, elismerő pillantások a művészek, vagyis a Vakelit című lemezük ellenére is méltán ismeretlen Hungaro zenekar két tagja felé. „Nyem eledeti cipő, olco cipő”, mondja fel aztán a kínai viccet Bruce Willis elvékonyított magyar hangja, erre már felszabadultabb kacaj a válasz. Bogár, „a legigazabb közgazdász” kontráz egy kisgömböcös tanmesével, le is leplezi mindjárt a gömböcöt mint fenyegető háttérhatalmat: az éhes kis gömböcske maga a másság, ami felfal, kivéve, már ha a bicskás magyar legény nem falja fel előbb. Pont, mint a profitot az országból kilopó külföldi cégek meg a tudjukkik.
Mindez nem a Jobbik majálisán vagy az Echo Tv késő esti műsorsávjában játszódik, hanem a közpénzből fenntartott fővárosi teátrum, az immáron egybeírandó Újszínház színpadán. Az év 2015, az előadás címe Pénzfolyó, vagy ahogy az igazgató nevezi, Bogár–Hungaro–Dörner-est. Ha ezek után is felmerülne a kérdés, hogy mi a franc ez az egész, eligazít minket a színház honlapja: „zenés globalizmuskritika a háttérhatalmak titkos működéséről és a globalogazdi szerepéről”, avagy „pénzügyi G-dúr, melynek G-pontja Globális Gazdaságot jelent”. Mondhatnánk, hogy itt tart ma Dörner György ötéves igazgatása után az Újszínház, és ezek azok a kérdések, problémák, gondolatok, amik Dörnert foglalkoztatják. Hozzátehetnénk azt is, hogy ennyi maradt Csurka István kezdeti ideológiai alapvetéséből, amit Dörner György igazgatói pályázatának csúfoltak öt évvel ezelőtt. De ez félrevezető lenne, hiszen a színház elmúlt öt évének gerincét nem az antiszemita hőzöngés, hanem a jellegtelen komédiák és semmitmondó nemzeti giccsdarabok adták – a közönség csekély és a kritikusok még csekélyebb érdeklődése mellett. A drámai pillanatokat inkább a színpadon kívülre tartogatták: balhés felmondások, eszméletvesztéssel járó jobbos, gójmotoros-találkozó és felszabadult buzilobbizás.
A bordélyházak szintje
Tarlós István főpolgármester 2011 végén nevezte ki Dörner Györgyöt, a szakmai bizottság ajánlását figyelmen kívül hagyva, az igazgatói posztért újra pályázó, a teátrumot akkor 13 éve vezető Márta István ellenében. A hamar kiszivárgott Dörner-pályázaton a vak is látta, hogy blöff az egész – a zavaros iromány alig 18 oldalban, a színház adottságainak ismerete nélkül mondta fel az intendánsként bevont Csurka István MIÉP-vezér meséit a szociálliberális iga alatt nyögő, félreszorított és meghurcolt magyarságról és a nemzet visszafoglalásának igényéről „a liberális pesti vicchullám, a pénzcsinálás és (…) a szórakoztató liberális állam sokszor a bordélyházak szintjére süllyedt csomópontjai ellen”. Hogy miért dobta oda Tarlós a színházat a szélsőjobbnak, arról sokáig keringtek hipotézisek. A fideszes körökben roppant befolyásos Eperjes Károly járt közben? Vagy a MIÉP-et jutalmazták azért, mert korábban a választások előtt a Fidesz támogatására buzdított? Esetleg Tarlós magánakciója volt a gesztus, amitől új szövetségeseket remélt? Mindenesetre a főpolgármester teljes mellszélességgel állt bele a döntésbe, miközben Dörnerről köztudomású volt a közelsége a szélsőjobbhoz – egy Heti Válasz-interjúban büszkén határozta meg magát nemzeti radikálisként, és azt is egyértelművé tette, hogy szavazóként a Jobbik és a Fidesz között billeg, de a legboldogabb akkor lenne, ha elég erős volna a MIÉP a kormányzásra.
| ||
Tarlós a tőle megszokott stílusban kezelte a tiltakozásokat, de aztán mintha mégis úgy egyengette volna Dörner első igazgatói lépéseit, hogy a további botrányokat elkerülje: lebeszélte Csurka alkalmazásáról, és a MIÉP-vezér eddig be nem mutatott színműve, A hatodik koporsó színpadra állításáról. Ezt maga Dörner is elismerte a Hír Tv-nek adott egyik interjújában – bár nem ért egyet a döntéssel, meghajol a fenntartó akarata előtt, és amúgy sincs abban a helyzetben, hogy vitázzon a főnökével, mondta. Persze már az is elég botrányos, hogy a főpolgármester szerkeszti a színház műsortervét – erre többek között Zappe László is rámutatott a Népszabadságban, amikor a színház első évadát mérlegre tette. De a kritikus szerint a Dörner-éra elejének legnagyobb botránya mégis a mindent átható gondolatszegénység volt, a színvonaltalanság, amivel a színházi vezetők saját „világképüket, mentalitásukat sem képesek képviselni”.
A szedett-vedett, véletlenszerűen összeállt társulat tagjai pedig „játszanak képességeik, pillanatnyi állapotuk, de főképp megrögzött modorosságaik szerint”.
Dörner megtorpanását az is bizonyítja, hogy a pályázatban felsorolt darabok túlnyomó többségét nem mutatta be. A keletkező űrt Pozsgai Zsolt, a színház új művészeti vezetője töltötte be, akinek szerződtetését még Csurka jelentette be. Pozsgai a színház első működési évében tíz műsorra tűzött darabból szerzőként és rendezőként ötöt-ötöt jegyzett. Akkoriban a színházat mintha Pozsgai vezette volna; a fontos presztízsdöntéseket pedig Tarlós hozta meg. Kérdés, hogy akkor mit csinált Dörner? Erről egy elhíresült Index-videó lehet árulkodó: az indiszponált Dörner éppen szendvicset majszol, és a technikai okok miatt elhalasztott előadások miatt magyarázkodik („a technikai ok azt jelenti, hogy technikai”), majd elárulja, mivel telnek munkanapjai: „tarhálással”.
Természetesen a társulatban is elindult a mozgolódás az új idők és új szelek hatására, és végül öt színészt – Almási Sándort, Vass Györgyöt, Nagy Zoltánt, Nemes Wandát és Tordai Terit – tudott megtartani a Dörner–Pozsgai-páros. A vezető színészek közül Gáspár Sándor jelezte először, hogy nem kíván együtt dolgozni Dörnerékkel, de gyorsan távozott Galkó Balázs és Pokorny Lia is. Derzsi János kilépője sikerült a legdurvábbra. Egy interjúban kilátástalan és elviselhetetlen körülményekről beszélt: „méltatlan helyzet állt elő, rossz darabokban méltatlan szerepek várnának”. Pozsgai sajtóközleményben reagált, aminek végére odaszúrta, hogy köszöni Derzsinek a sok hasznos információt, amit az előző vezetésről szolgáltatott. Ez lehetett az a vád, ami miatt Derzsi másnap bement a színházba, és egy ütéssel leterítette Pozsgait. Dörner a sztorihoz nem sokkal később annyit tett hozzá, hogy vizsgálatot indít, és jelzi majd Pozsgainak és az egész színháznak, hogy ne nyilatkozzanak a sajtónak igazgatói engedély nélkül. Pozsgai Zsolt még egy évig bírta az Újszínháznál, 2013 októberében mondott fel.
De nemcsak a színészek távozása nehezítette Dörner munkáját, hanem az is, hogy a jogtulajdonosok sorra tiltották le a darabjaikat: Závada Pál a Bethlent, Tasnádi István A szív ügyeit, Sütő András jogörökösei a Káin és Ábelt, de fordítók is hasonló lépéseket tettek; még a Csurka-darabokkal is szerzői jogi problémák léptek fel.
Pöttöm Panna segít
Dörner alatt az Újszínház gyakorlatilag teljesen elvesztette a színikritikusok érdeklődését. A politikai botrányok szele egy ideig még izgalmassá tette az újságírók számára az előadásokat, született pár negatív és még kevesebb pozitív bírálat a Jézusfaragóról vagy a Földindulásról, aztán beállt a hallgatás. Amikor kritikusokat és színházi lapok szerkesztőit kérdeztük az Újszínház darabjairól, azt a választ kaptuk, hogy a kollégákhoz hasonlóan már nem járnak oda – Zappe László például azért, mert miután egy évadot végignézett, fárasztotta az „együgyű igénytelenség”.
De nézzük, vajon hogyan reagáltak azok, akiknek kiszolgálására a színház szerződött, vagyis a nézők. A színház honlapjáról letölthető jegyeladási adatokat átnyálazva az látszik, hogy a vezetés keményen dolgozott a nézőterek megtöltéséért, és az ötödik évre sikerült a jegybevételt az átvétel előtti időszakéhoz közelíteni: 2011-ben mintegy 64, 2012-ben 44, 2013-ban 51, 2014-ben 51 és 2015-ben 55 ezer nézőről szólnak a hivatalos adatok. Ebben a ritmusban kúszott fel a 2012-es 55 milliós jegybevétel 2015-re 88 millióra, ami már egészen közel van az igazgatóváltás előtti adathoz, a 2011-es 98 millióhoz.
Ugyan a fenntartó a szerződés szerint csak 65 százalékos kihasználtságot vár el egy évadban, a gyakorlatban már a 80 százalékos kihasználtsággal futó darabokat sem tartják jó szívvel műsoron a fővárosi színházak, hiszen sok helyütt a 90-100 százalékos évadok számítanak rutinszerűnek. A Dörner-éra elején volt egy pont, amikor úgy tűnt, a színháznak nem lesz meg az elvárt minimum sem, de végül valahogy megugrották. Kilencven százalékkal ment a Földindulás, a Csurka-féle Deficit telt házas volt a kisszínpadon, bukott viszont Pozsgai Zsolt Szeretlek, Faust!-ja. A fél ház is alig jött össze rá, és nem sokkal volt jobb a helyzet A gyertyák csonkig égnek nézőterén. A másik Csurka-darab, a némi botrányt is kiváltó Döglött aknák sem teljesített olyan jól: 19-szer tűzték műsorra, de nem érte el a 80 százalékos kihasználtságot. A 2014-es beszámoló szerint javult a nézőszám, 77,6 százalékon futott a színház. A Dörner-éra egyik legnagyobb sikere a Pöttöm Panna című gyerekelőadás, ez a 2013–14-es évadban 26-szor ment telt házzal. A legutóbbi évadban végre egy olyan sikerdarabot is megnevezhetünk, ami ideológiailag is illeszkedik a színház önképébe: Wass Albert A funtineli boszorkányát Kerényi Imre álmodta színpadra, bár a mű inkább „filmes kereteket igényelne” – áll a színház szakmai beszámolójában. Ezt 25-ször játszották el az évadban, gyakorlatilag minden alkalommal pótszékekre volt szükség. Kocsis István Az áldozat – Szent Margit legendája című, „saját gyökereinket firtató” darabja „spirituálisan megérintő lelki” élménnyel gazdagította azt a kétezer nézőt, aki jegyet váltott a hét előadás valamelyikére.
A színház által közölt adatokat mindazonáltal érdemes szkeptikusan kezelni. Ezt tanultuk meg, amikor arról érdeklődtünk, hogy az Újszínház készített-e felmérést arról, kik járnak az előadásaikra, a közönségük milyen korú, végzettségű, a főváros mely kerületeiből érkeznek, mit szeretnek a legjobban az Újszínházban. „Több felmérés készült. A bázisközönség a negyven fölötti korosztályba esik, főleg a budai oldalon laknak, diplomások” – érkezett a válasz, amihez a színház munkatársa hozzátette, hogy a felmérések „saját csatornáikon, rendszerükön keresztül” készültek. Amikor arról érdeklődtünk, hogy a felmérések pontosan mikor készültek, illetve bővebb összefoglalót kértünk az eredményekről, a következő meglepő választ kaptuk: „a felmérés nem volt reprezentatív, így nem kívánok erről megosztani semmilyen összefoglalót. A felmérések egy-egy Facebook- vagy honlapos játék, szavazás alapján készültek. Azt, hogy honnan vásárolnak jegyet, a jegyértékesítő rendszerünkben tudjuk nyomon követni.” Más témában sem jártunk nagyobb sikerrel. A marketingköltésekre vonatkozó kérdésünk után az Újszínház a honlapon megtalálható éves jelentéshez irányított tovább. Amikor arról érdeklődtünk, hogy a szóban forgó jelentésből miért hiányzik két oldal, éppen az, ahol az évad fő adatainak összefoglalása következne, már semmiféle választ nem kaptunk.
A fenntartói támogatás 2015-ben volt a legmagasabb, közel 414 millió, 2014-ben pedig a legalacsonyabb, 363 millió forint. Dörnerék maradék három évében 405 millió forint körül mozgott az összeg. Ez valamivel több, mint amennyit Mártáék kaptak az utolsó éveikben, de a különbség nem számottevő. Ugyanakkor Dörner nem ennek az összegnek a hizlalására gondolhatott, amikor tarhálásról beszélt, legalábbis erre következtethetünk abból a tényből, hogy a tavalyi évadban 9 pályázatát támogatta a Nemzeti Kulturális Alap és egyet a Magyar Művészeti Akadémia, összesen közel 15 millió forint értékben. Ez nem egyedi eset volt: tavalyelőtt például 4 nyertes NKA-pályázattal büszkélkedhetett a színház, és 7,6 millió forintot kapott az alap költségvetéséből. Dörner előtt ilyen szintű NKA-támogatás nem volt az Újszínháznál.
Koncepciózusan támogatta az alap a Keresztény Színházi Fesztivált az elmúlt években. Az Újszínház beszámolója szerint ezen az eseményen „érvényre juthatott a hit közösségformáló és nemzettudat-építő ereje egy kis belvárosi színház párbeszéd-kezdeményezésében”. A párbeszédkészségről annyit, hogy ez a fesztivál volt az, ahol Kerényi Imrének a szakrális művészetről az jutott eszébe, hogy ellen kell állni a „buzilobbinak”.
Ennek a sok szép kezdeményezésnek hamarosan vége szakadhat. Dörner ötéves ciklusa lejárt, és bár most is pályázik, az igazgatói székért eddig soha nem látott számban jelentkeztek be a szakmából; többen éppen az alternatív szcénából. A szakma bízik abban, hogy Tarlósék készek visszavenni az Újszínházat a szélsőjobbtól, és még akár szakmai döntést is hozhat augusztus utolsó napján a főváros által felkért bizottság.
Egy a tizenkettőből
A sajtóban eddig megjelent információk szerint a pályázók példátlanul színes csapatában helyet kapott Radó Denise, a szolnoki színház rendezője és önkormányzati rendezvények háziasszonya, aki az újszínházas Kautzky Armanddal és Pozsgai Zsolttal közösen aspirál. Adott be pályázatot a HOPPartos Herczeg Tamás, a k2 nevű független csapat Kárpáti Péterrel a soraiban, a Bodó Viktorral kiegészült Kultúrbrigád, a volt szputnyikos Tóth Péter közösen Mátyássy Bence színésszel, és nem utolsó sorban Bodolay Géza rendező, akinek pályázatában szerepel ifjabb Vidnyánszky Attila színész és Hajdu Szabolcs rendező. Megpályázta az igazgatói széket Szűcs Katalin Ágnes színikritikus, valamint Nagy Viktor, Salamon Suba László és Hargitai Iván, sajtóinformációk szerint utóbbi Novák Eszter rendezővel közösen.
Természetesen Dörner Györgyöt is megkerestük kérdéseinkkel. Elsősorban arra voltunk kíváncsiak, az igazgató hogyan értékeli az elmúlt öt évét, mely döntéseire, előadásokra a legbüszkébb, miben változtatna a jövőben, ha igazgató maradna, és mit gondol arról az állításról, hogy a színház szellemisége egy markáns, szélsőjobboldali pártokhoz köthető ideológiát képvisel. Dörner György nem kívánt nyilatkozni.
