Nehéz szavakkal leírni, hogy mit adott a nézőknek a Hungarian Studio Orchestra élő koncertelőadására készített Horváth Csaba-koreográfia: az ősbemutatón szerencsésen és gyönyörűen koncentrálódott korunk minden szorongása és kitörésvágya. A koreográfusnak valószínűleg már az is megkönnyebbülés, hogy immár az örökösök beleszólása nélkül úgy működhet együtt a zenével, ahogy akar. Persze, Horváth pályája szépen ívelt felfelé Bartók nélkül is, de valahogy így az igazi.
Az 1944-ben írt összefoglaló mű a sötét tónusaival együtt igazán tiszta és pozitív kicsengésű darab, amit a koreográfia nem illusztrál, nem követ és nem is a maga talpalávalójának tekint, hanem szinte egyszerre születik vele a színpadon. Ami persze azt jelenti, hogy a tánc önmagában is külön mű, amelyben Horváth és független fizikai színháza most tisztán, tánc formájában foglalja össze jelen állapotainkat. Posztapokaliptikus víziót láthatunk a színpadon, drámai képeket, amelyekben a táncosok kötényszerű jelmezekben, éles, sikító mozdulatokkal, három óriási traktorkerékkel együtt rendeződnek csoportokba. Fuldokolnak, magasra törnek, szemükben félelemmel ugrásra készek, jól instruált káoszból renddé szerveződnek, majd széthullnak, újra magányos hősök lesznek. A csillagos éjszakában, az egykori délszláv háború határához, a kerítéshez közel, távoli villámokkal a háttérben olyan, mintha az előadás az elemekkel is együttműködne. A mellettem ülő helyi néni taps közben annyit mond: Jaj, borsózik a hátam, minden végigment rajtam közben, komolyan mondom, még az oroszok is eszembe jutottak. Hát ki mit élt, annyit ért ebből az előadásból valóban, feltépi a tudattalant, majd megsimogatja a sajgó idegeket.
A díszlettervező Mocsár Zsófia nemrég hunyt el, fiatalon. Érte is szólt a kápolna előtti ima.
9. Ördögkatlan Fesztivál, Megbékélés Kápolna előtti tér, Beremend, augusztus 5.
