A rendező és exkaposváriakból, más alkotótársakból és zenészekből álló, folyton formálódó csapata a Zsámbéki Színházi Bázis legtávolabb eső helyét, a Pulcinella nevű hangárt lakják be a darabjaikkal évről évre. Kitartóan jönnek és próbálnak a vadonban, a hely szellemei ők.
Most Don Juan Matus, a bölcs mexikói indián, Carlos Castaneda legendás alakja vetült a hangár falára. A tanulás különféle érdekes útjairól mesélt, mintha egy közös tűz körül ülnénk, és más dimenziókat figyelhetnénk meg. Ezt a Don Juant nem szokás összekeverni a szexuális hódítóval, bár az övé is egyfajta veszélyes tudás: jaki indián varázslóként nem a nőket, hanem a hallucinációt okozó növényeket ismerte alaposan. Carlos Castaneda, a néprajz szakos amerikai egyetemista az indián hiedelemvilágot kutatva, 1960-ban találkozott vele, és könyvet írt az élményeiből, mely mű a szabadság afféle szimbólumává vált a lázadó amerikai fiatalok körében. Az előadás a könyv alapján készült, ám jó érzékkel (dramaturg: Zsigó Anna) csak szekvenciákat ragad ki a szövegfolyamból, és azzal festi meg a zenét, a mozgást, a hangulatot.
A mexikói dzsungel adott, különösen, amikor a hangár ajtaját kinyitják az előadás egy pontján, és a cselekmény áthelyeződik a természetes környezetbe, a nézők meg bentről nézhetik, mint egy filmet, ahogy a tudat végtelen, majd teljesen beszűkült mezőin cikázik a gondolat. Téri Gáspár táncos és színész valóban öreg indiánná válik, de Pásztor Pál mint Castaneda és Lénárdt Laura mint démoni rezonőr is folyamatos átalakulásban van, koncentráltak, de néha kinéznek a szerepből. A zene kifogástalan (Keresztes Gábor), a vetítésekkel együtt (Veronika Keresztesová) meg pszichoaktív hatású. Nem teljesen kész az előadás, de valahogy ez is hozzá tartozik a félelmetes és pompás romantikához, ami ezen a tájon úgyszólván hétköznapi.
Zsámbéki Bázis, június 24.
