Úgy élnek, mintha nem nyomná a vállukat harminc méter halottszürke beton súlya, és nem volna szédítő a belváros és a telep közti szakadék mélysége. Összejönnek, szakítanak; az egyiknek dühítő, hogy folyton együtt kéne lenni, a másik olyanra vágyna, aki folyton vele akarna lenni, kibeszélik, összevesznek, kibékülnek, videojátékkal pörgetnék az óra mutatóját. Előbb teherbe, aztán kétségbeesnek, nem is a jövőtől, inkább a leendő apa érzéketlenségétől. Pénzzel tartoznak, heccelik egymást barátságból, haragból. És akik mindezt mint a színházat nézik, a Nyírpalota úti lakótelep két lakásának szobái között vándorolnak. Egy szobába az aktuális lakók mellett tízen férnek be, esténként négy turnus indul a KoMa közösségi szobaszínházába, a Blokkolóba, amelyben helyi, színházi múlttal jellemzően nem rendelkező, egészen sokféle háttérrel érkező, tizenhat–huszonhat éves fiatalok szinte teljesen önmagukat játsszák.
Élete filmje
A 2007-ben alakult, eleinte kizárólag kortárs magyar drámákat játszó KoMa Társulat (a kezdetekről lásd: Plazma-rap, Magyar Narancs, 2007. december 6.) három és fél évnyi működés után költözött be egy lestrapált, XV. kerületi iskolaépületbe. Azóta van jelen a társulat életében a közösségi színház: a profi színészekkel létrehozott, hagyományos értelemben vett előadások mellett sokat dolgoztak együtt helyi iskolák tanulóival, vállaltak feladatokat a kerület és intézményeinek életében (erről az időszakról lásd: Elkezdték lájkolni , Magyar Narancs, 2012. május. 24.). „Míg a klasszikus értelemben vett színház lényege, hogy művészek egy csoportja előadásokon keresztül alkot véleményt a társadalomról, addig a közösségi színházban művészek egy csoportja ráveszi a társadalmat, hogy alkosson véleményt saját magáról, miközben segítik ezt a folyamatot” – magyarázza Zrinyi Gál Vince, a KoMa alapító tagja és vezetője.
A két irány 2013 decemberéig párhuzamosan volt jelen a társulat működésében, akkor viszont Zrinyi Gál úgy döntött, az erőforrások száz százalékát a közösségi színházra szeretné fordítani – amit a színészek megértéssel vegyes játékvággyal, más szóval felmondással fogadtak. „Nagyon szerettem a klasszikus előadásokat is, de ha megnézed a színházműsort, azt látod, hogy egy nap csak Budapesten van hatvankét előadás. Ami tök jó, de felmerült bennem a kérdés, hogy vajon szükség van-e egy hatvanharmadikra, még akkor is, ha a sajátomat gondolom a legjobbnak, mert azt én csináltam. Olyan társulat viszont, amelyik ennyire felvállaltan kizárólag közösségi színházzal foglalkozik, még egy sincsen Magyarországon, pedig ez nagyon fontos terület. Viszont arra vagyunk trenírozva, hogy maximális erőbedobással kell nyomni a klasszikus előadásokat, ami jól is van így, viszont emellett nem marad elég energia másra. Úgyhogy a 2014-es évet arra szántuk, hogy kiderüljön, van-e szükség ilyesmire, és a végére bebizonyosodott, hogy van” – indokolja a váltást a vezető.
Voltak kisebb performanszaik, például megünnepelték egy háztömb fiktív születésnapját, hogy ezzel összetrombitálják a több száz lakót. A Blokkoló a második nagyobb projekt; az első az Xvid volt, amelyben tíz helyi fiatal forgatta le „élete filmjét”: az eszközök és némi filmes képzés biztosítása után az volt a feladat, hogy a jelentkezők vegyenek fel bármit, ami fontos a számukra, aztán készítsenek belőle filmet. Az egyetlen kikötés az volt: a fikció maradjon ki a képből. A végeredményt tavaly márciusban mutatták be a Pólus mozijában, a KoMa Bázisán és az Újpalotai Közösségi Házban.
A Blokkoló csapata mutat is némi átfedést az Xvidével, de az új projektet casting előzte meg, amelyen a legfőbb „követelmény” az volt, hogy a jelentkezők éljenek is a lakótelepen. A csapat végül egészen vegyes lett: színésszé válni akaró művészeti gimnazista lányoktól huszonegy évesen még mindig tanuló, sokadszor megbukó srácon át a szórólapozással havi pár tízezret kereső, tengődő huszonévesig sorakoznak az életek a panelszínpadon.
Árva, kurva, sírva
A kilenc szereplő a munkafolyamat kezdetén, szeptemberben először kitalált egy-egy telepi karaktert magának; Zrinyi Gál elmondása szerint minden előkerült a családja eltartása érdekében kurvának álló kamasztól a gyilkosság átvállalása után börtönből szabadult, öccsét egyedül nevelő árváig. A munka közben azonban minden fiatalnak legalább heti három percet el kellett töltenie a „titokszobában”, kettesben egy bekapcsolt kamerával, ahol mindenféle megkötés nélkül kellett, vagyis lehetett bármiről beszélni. „Eleinte leginkább az órájukat nézegették, aztán amikor már megbíztak bennünk is és egymásban is, elkezdtek kegyetlenül őszintén beszélni az életükről a kamerának. Sokat gondolkoztam, hogy miért: talán mert nem nagyon találkoztak még ilyen nyílt, feléjük irányuló kíváncsisággal; nem feltétlenül vannak olyan barátaik, családjuk, ahol rendszeres beszélgetések alatt mesélhetnének magukról” – véli Zrinyi Gál Vince.
A kamera az első hónapban jó huszonöt órányi másodpercmutató-bámulást és vallomást vett fel. A színházi szakemberekből álló stáb ezt végignézve úgy érezte: „ha ennyire izgalmas az életük, és ha ezt ilyen őszintén vállalják, inkább ebből kéne előadást csinálni. Volt, aki végigsírta a vallomását, volt, aki a saját önértékelési problémáiról beszélt; sokszor gondolkodtunk el azon, hogy egyáltalán megengedhetjük-e magunknak, amit csinálunk, vagy átlépünk egy határt” – emlékszik vissza a társulatvezető. Novemberre készült el az előadás váza, és mivel a résztvevők vállalták, hogy a szürreális telepszupermenek helyett saját magukat adják, végül még naprakészebb lett a saját mondataikból összeálló szöveg a csapat tagjainak legfrissebb életeseményeivel kibővítve.
„Eleinte nem tudtuk, mennyire lesz majd ez az egész kitárulkozásszerű. Aztán egy idő után már jólesett bemenni a titokszobába, és elmondani a gondolataimat a kamerának. Tudtam, hogy Vincéék majd megtudják, amiket mondok, de nem fogják felhánytorgatni nekem. Kicsit olyan volt az egész, mintha pszichológusnál lennék, de attól, hogy nem valaki másnak, hanem egy kamerának mondtam el mindent, sokkal felszabadultabb volt minden” – meséli a Blokkoló egyik szereplője, a tizenhat éves Katona Krisztina. „Tudom, hogy volt az egészben valamiféle hátsó szándék – teszi hozzá az előadás huszonnégy éves szereplője, Urbán Gergely. – Ha az ember nem is akarná senkinek elmondani a problémáit, mégis kibeszéli azokat magából, az olyan, mintha megbeszélné saját magával. Pedig én korábban még saját magammal sem osztottam meg a problémáimat.”
„A közösségi színháznak itthon még nem nagyon van irodalma, pedig a forma régóta létezik, és a külföldi tanulmányokból tudjuk: nagyon nagy változást lehet elérni a résztvevőknél – jelenti ki Zrinyi Gál Vince. – Amikor három és fél hónapig melóznak, mint az állat, aztán megmutatják a közönségnek, amit létrehoztak, és erről kapnak is egy visszaigazolást a nézőktől vagy akár az újságokból, az fontos pillanat az életükben. Mert eddig még soha nem élték át, hogy létrehoztak valamit, ami értékes, és ami ráadásul róluk szól, a saját gondolataikból született meg. Ez fontos löketet tud adni egy isten háta mögötti peremkerületben. Ez az egész arról szól, hogy ők találják meg magukat, higgyék el, hogy akarhatnak és tudnak értéket létrehozni, és érezzenek rá a közösségi munka ízére.”
Zrinyi Gál lelkesedését kisebb és nagyobb sikerek fűtik. Az Xvid egyik filmje például arról szólt, hogy a múzeumi teremőrként dolgozó készítőt mindenki lenézi, értéktelennek tartja, neki pedig az az álma, hogy egyszer majd tárlatvezető lesz, ami miatt persze mindenki hülyének nézi. A film bemutatása után az igazgató behívta magához az illetőt, és megkérdezte: melyik tárlatot szeretné ő vezetni új munkája első napján? A bukdácsoló gimnazistának pedig a nyáron a vezetők megmondták: ősztől akkor dolgozhat tovább a csapattal, ha végigtanulja a nyarat, és végre átmegy a pótvizsgán. Így lett – a következő kikötés az érettségi. Másfajta visszaigazolást jelent a bázison létrejött közösség: a tanulószobában például a Blokkoló kilenc résztvevője együtt tanul, és aki jobb angolból, a többieket fejleszti. A rendszer alapja ugyanis nem az, hogy a KoMa éveken keresztül ugyanazokat pátyolgatja, hanem hogy az újabb és újabb projektek résztvevői együtt hozzanak létre működő közösségeket, ahol a KoMa kezdő lökése után – és infrastruktúrája segítségével – kiélhetik a kreativitásukat.
Csók és család
„Nekem az iskolában vannak gondjaim: nem tudom, miért, de nem tudok beilleszkedni. Pedig egyébként nagyon tág a baráti köröm, én is csodálkozom, hogy az iskolában ez miért nem működik. A KoMa ezt kompenzálja, itt felszabadultabb, jobb a légkör. Kicsit olyan, mint egy második család: számíthatok rájuk, ha arra van szükség. Jó úgy idejönni, hogy itt mindenki kedvel” – vallja be Katona Krisztina. „Tényleg olyan, mint egy család, bár nem tudom, egy családban mennyire szokás smárolni egymással – teszi hozzá Urbán Gergely vigyorogva. – Ha bénák is a koncentrációs gyakorlatok, amiket itt csinálunk, igazából tudom, hogy mennyire hasznosak. Amióta idejárok, mindenféle dologban, a munkámban is jobban tudok koncentrálni, és rájöttem, hogy ha igazán fontosnak tartok valamit, azért tudok küzdeni, azt tudom úgy csinálni, hogy jó legyen.”
Hogy a közösségi színháznak nem igazán van hazai hagyománya, az persze a támogatásban is látszik: a KoMa egyelőre leginkább a színházi társulatoknak kiírt működési pályázaton tudja igényelni az éves működéshez szükséges összeget, noha szigorúan szemlélve a dolgot, ezt a pályázatot valójában nem pont rájuk szabták. Az egyes projektekhez már könnyebben lehet pénzt szerezni uniós, visegrádi forrásokból is, de ezek jellemzően két-három éves tervekre szólnak, márpedig jelen körülmények között a KoMa hónapokra előre is alig tud tervezni, nemhogy évekre. A kerülettel egyelőre jó a viszony, bár nemrégiben változás történt a vezetésben. Úgy tűnik, az előzőhöz hasonlóan az új polgármester is szimpatizál a csapattal.
Az elmúlt év mérlege azért pozitív, bár volt már olyan résztvevő, akivel sehogy sem működött a közös munka és a közös célok megtalálása. „A felelősség kegyetlen kérdésével nap mint nap szembesülünk: beleszólhatunk egyáltalán egy ember életébe olyan szinten, hogy ha nem tanulsz jól, többet nem jöhetsz? Egyelőre, azt hiszem, a helyükön vannak a dolgok. Próbáljuk nem áthágni a határokat, de egyértelmű, hogy azok nagyon vékonyak. Most úgy vagyunk vele, hogy eleinte, amíg ki nem épül a bizalom, mindent szabad, aztán az első projekt létrehozása után kikötjük: ha tovább akarják csinálni, akkor már elvárunk dolgokat. Annyit, hogy éld rendesen az életedet, és mindegy, mit csinálsz, de az működjön is – fejti ki Zrinyi Gál. – Nem mindenkinek olyan a családja, amilyet az ember megálmodna egy gyereknek, így nagy a csábítás, hogy mindenki minden problémáját meg akarjuk oldani, de a jövőben, amikor már nem húsz, hanem kétszáz emberrel foglalkozunk, ebbe belehalnánk. Az életét mindenkinek magának kell megoldania, mi erre a lehetőséget adjuk meg.”
