Mi ez, egy szado-mazo szkeccs? Öngyilkosság? Kutyát játszanak? Nem. Pont attól jó a jelenet, hogy nem. Meg attól, hogy a narrátor sorra veszi ezeket a lehetőségeket, mielőtt elárulná: mivel előzőleg összes vénájukat szétdöfködték a drógázással (ahogy az előadásban mondják), most ebben a kutyaléthez több szempontból is igen hasonlatos végső léthelyzetben legfeljebb a nyakukon kereshetnek némi szúrható pontot. A kép egyszerre tökös, tömör, költői és hideg. Az emberi erőszak ábrázolásának hidege éget, mint a jég.
Ha délre tekintünk, Urbán Andrásnak a Trafóban vendégeskedő, szabadkai rendezése felé, egyszer csak azt vesszük észre, hogy nyugatra nézünk. (Vajon miért van egyébként, hogy a posztjugoszláv országokban ilyen erős hagyománya van a nyugati színháznyelvnek, a szikár és heves beszédmódnak?) A Dogs and drugs rendkívül sokféle, mégis saját hangja van. Emlékeztet egy német előadás hanghordozására, de ha nem rendezői, hanem írói színház volna, akkor bízvást besorolhatnánk a brit új írás hagyományába is, annak összes jellemzőjével: szélsőséges érzelmek, brutalitás és erőszak, gyors tempójú jelenetek, társadalmi szerepvállalás. Ugyanakkor szemléletében szerencsére van valami kelet-európai esendőség és humor. Trainspotting Szabadkán.
Mennyi hang keveredik ebben a sötét, kabarészerű előadásban! Honnan jön ez a világkép? A háborús emlékekből? A rendezőből? A rendpárti intézkedésekből? Az előadás ezekre a kérdésekre részben válaszol, persze csak ironikus részigazságokkal, például: a nehéz gyerekkor a felelős. Erről szól Mezei Kinga fergeteges, szatirikus nagyjelenete poroszos és pedofil általános iskolai tanárnőként. De iróniamentes magyarázatot szerencsére nem kapunk, hiszen nem szorul indoklásra sem a boldog, sem a végletesen negatív létérzékelés. Az egyik jelenetben egy kapcsolati válságát megélő párt támad le egy nemzetszaporulatot szívén viselő banda, azzal az indiszkrét kérdéssel, hogy buzik-e, és akkor most rögtön csókolják meg egymást. De a nő influenzás, és ők most ezért (sem) csókolóznak. De akkor is. Vagy: a kissé feszült családi légkörben mitől lesz gyanús a sok tanulástól vöröslő szemű, jámbor tinédzser (Mikes Imre Elek) szeme apának és anyának, Pletl Zoltánnak és Mezei Kingának? Miért merül fel, hogy a kölyök biztosan drógázik? Le kéne pisálni a drógatesztet, de először nem megy, aztán nem tudják eldönteni, hogy pozitív vagy negatív. Kell egy kontrollcsoport, szerencsére Mezei Kinga, aki komikának is kivételes, olyan anyát játszik, aki mindent megold: "majd anyátok lepisálja!". Az abszurd humorú kabaréjelenetek mellett mozgásra redukált költői szkeccsek is szerepelnek: egy porszívó, amit a feleség egy hanyag lábmozdulattal bekapcsol, a férj pedig ki, ez a mozgássor egyre fokozódó ritmusban ismétlődik: családi perpatvar és porszívótánc. Vagy egy statikus kép: Pletl Zoltán queernek öltözve, színpadi nagyestélyiben mondja József Attilától a Mamát. Mészáros Árpád és Mészáros Gábor üvölti mikrofonba, hogy a drogosokat ne támogassa az állam a rendes adófizetők pénzéből. "Én a kábítószereseket közmunkára fognám, kőfejtésre, ha kell, és addig dolgoztatnám őket, míg ki nem izzadják szervezetükből a mérget!"
Az előadás első fél órája a legerősebb. Bár a Dogs and drugs nyelvezete végig ízléses és feszült, később lesznek azért fáradt jelenetek. A tempó végig egyformán száguldó, kissé monoton, kevés a ritmusváltás. Családon belüli erőszak, drogok, melegek bántalmazása: ezek az előadás ismerete nélkül talán ijesztően szerteágazónak tűnő, de a rendezésben koherensen illeszkedő alaptémák általában a kultúraellenes, puritán, rendpárti és hipokrita világokban tudnak erős témává válni színpadon. Amikor, ahogy a fent már emlegetett költő fogalmaz, "a fürösztetlen újszülöttől reszketve undorodó, de a szöszke babáért rajongó" lakosság megy színházba. Urbán András érzéki, újbrutális színházára leginkább a kortárs nyugat-európai színházi trendek hatottak. De a mai Kelet kérdéseire válaszol.
Kosztolányi Dezső Színház, Trafó, március 4.
