Magyar Narancs: Az ártatlanok trilógiájának záró darabja, A Fa költői képekben láttatja az etnikai tisztogatások következményeit Szíriától Nigérián át Európáig. Hadvezérek és szerzetesek köré csoportosítja a háború és a béke pártján álló embereket. Ilyen egyszerű volna a mai világ képlete?
Eugenio Barba: Egy új világ születésének illúzióit, reményeit és a régi világ pusztulásának félelmeit kívántuk megfogalmazni ebben az allegorikus mesében. A szerzetesek által ültetett fa a történelmi felejtés és az emlékezés kettősségét szimbolizálja. Van, aki az árnyékban pihen, körültáncolja vagy éppenséggel imádkozik, mások emberáldozatot mutatnak be, hogy sebezhetetlenné tegyék a gyerekhadsereget. Egyazon időben a teremtés és a pusztítás erői folytatnak egymással küzdelmet az emberi természetben éppúgy, mint a valódi természetben. Ebben a polaritásban zajlik az életünk, mégis hiszem, hogy lennie kell valami erősebbnek, hatalmasabbnak nálunk, ami lefegyverzi az agressziót, megállásra készteti a kegyetlen ösztönöket, és visszacsalogatja a madarak énekét…
MN: A trilógia előző darabjában, a Chronic Life-ban apokaliptikus képet fest a 21. századi emberiség állapotáról.
EB: A 20. század vérfürdői után ki gondolta volna, hogy mindaz megtörténhet kétezer évvel Krisztus után, ami megtörtént Boszniától Csecsenföldig, az amerikai tragédiától a ruandai, nigériai, szíriai népirtásokig? A Chronic Life-ban korunk történelmének mikrosorsai keresztezik egymást, egy menekült csecsen nőé, egy apja keresésére induló kolumbiai kisfiúé, egy baszk terrorista feleségéé. A Paulo Leminski brazil költő verséből kölcsönzött cím a világunk gyógyíthatatlan, helyrehozhatatlan állapotára utal, amit talán csak egy álom menthet meg a végső pusztulástól.
MN: Milyen szimbolikus értelme van annak, hogy a karneváli forgatagból apja felkutatására az európai civilizációba érkező kolumbiai fiút a tudatlanság menti meg?
EB: Az egymás ellen folytatott ideológiai, vallási, etnikai háborúkban a tudatlanság egyenértékű valamiféle ártatlansággal. Két világháború, a fasizmus, a sztálinizmus, a hidegháborús évek borzalmainak hátterével az én nemzedékem még harcolt az igazságtalanságok, a történelmi tévedések ellen. Hiszem, hogy más szavakkal, eszközökkel a jövő nemzedékei is folytatják ezt a harcot. A tudatlanság számomra egyenértékű azzal, hogy nem az előző nemzedékek megoldásait, rossz döntéseit, tévedéseit visszük tovább, hanem más alapokra helyezzük a tudást individuális, morális, társadalmi szinten. Régebben ezt a hozzáállást forradalminak nevezték. Ma nem tudnék rá pontos meghatározást, talán outsidernek mondanám.
MN: Az utazásban, a folytonos migrációban határozza meg saját gyökereit. Mi késztette arra, hogy egy délolasz faluból elindulva Norvégiában, majd Dániában találja meg a színházi otthonát?
EB: Magánéleti okokból hagytam el a hazámat. Tizenhét évesen beleszerettem egy svéd lányba, akivel nem élhettem együtt Olaszországban házasság nélkül. Oslóba mentünk, ahol megismerkedtem néhány amatőr színésszel, akiket nem vettek fel a színművészeti főiskolára. És létrehoztam velük az Odin Teatret nevű színházi csoportot. Egy fellépésünk során a dániai Holstebróban marasztaltak minket. A helybéli lakosok eleinte tiltakoztak a jelenlétünk ellen, de a politikusok, különösen a polgármester támogatólag léptek fel. Amatőr alkalmi társulásból állandó játszóhellyel működő csapattá váltunk, éves támogatással. A vidéki lét védettségében lehetőségünk nyílt arra, hogy zavartalanul dolgozhassunk.
MN: Három évet töltött Grotowski Laboratórium Színházában. Miben viszi tovább az ő módszerét?
EB: Andrzej Wajda Hamu és gyémánt című filmje láttán határoztam el, hogy Lengyelországba megyek, és csatlakozom Grotowski kísérleti társulatához. Akkoriban, a hatvanas évek elején metaforikus előadásokat hozott létre klasszikus lengyel szerzők műveiből. Grotowskinál tapasztaltam meg először, hogy a színház veszélyes lehet a fennálló rendre nézve, a politika be akarta tiltani az előadásait. Ő tanított meg arra, hogy miként őrizheti meg a színház a maga integritását, belső szabadságát. Manapság ez nagyon aktuális kérdés, a kulturális döntéshozók függőségi viszonyba vonják az alkotókat, meg akarják szabni a társulatok működési struktúráját, az előadások és a nézők számát.
MN: Gyakran hangoztatja, hogy a nyugati színház túl intellektuális és szövegcentrikus. Hogyan próbál ellene menni ennek?
EB: A színész kezdettől három nyelvet használ egyidejűleg, a verbalitást, a hangzást és a testet mint organikus eszközt. A mi csapatunk ennek a három komponensnek a szabad továbbfejlesztésére épül. A verbális koncepció alárendelődik a hanggal, a hangsúlyokkal, a jelzésekkel, a metakommunikációval való közlésnek. Lényegében a személyes identitás megtalálása a cél.
MN: Ennek a módszernek a továbbfejlesztése céljából alapította meg a Nemzetközi Antropológiai Iskolát?
EB: Az antropológiai színház és oktatás lényege, hogy visszaállítsa a nézőt abba a figyelő, gondolkodó, érző alaphelyzetbe, ami nyitottá, befogadóvá teszi a színész felől érkező emocionális, kommunikatív, mentális jelzésekre. És ez fordítva is igaz. Az összehasonlító képzés jegyében tréningeket tartunk alternatív színházi csoportoknak és hagyományos színházaknak a nyugati és keleti színházi tradíciókról. Klasszikus balettmesterektől mozgásművészekig, az európai hagyományokat képviselő prózai rendezőktől a japán kabuki, a balinéz barongo színházat oktató tanárokig igyekszünk minél több irányzat képviselőit meghívni. (Barba európai és ázsiai színházi hagyományokról írott könyvét magyarul is kiadták Papírkenu címmel – a szerk.)
MN: Az Odin Teatret híres a politikai és társadalmi szerepvállalásáról.
EB: Már önmagában kivételes eredmény, hogy ötven éve jelen vagyunk egy világtól elzárt kis dán településen, anélkül, hogy követnénk az éppen aktuális politikai széljárásokat. A színház eredendően politizál, amennyiben megváltoztatja, kitágítja, másfajta optikába helyezi egy adott közösség értékrendjét. Mindig is úgy tekintettem magunkra, mint egy önazonosságot kereső csapatra, amelyik közösségi létformaként éli meg az alkotás folyamatát. Az infantilizmus totális formája az, amit képviselünk. A szabadság és az igazság keresése a legfőbb értékünk. A Bali-szigetektől Kínáig, Koreától Japánig és a latin-amerikai országokig világutazó vándortársulatként működünk. Soha nem állt szándékunkban beavatkozni más országok ügyeibe, mégis úgy hozta a sors, hogy akaratlanul is belekeveredtünk utcai megmozdulásokba, rendőrségi razziákba. Chilében például a meggyilkolt demokrata elnök, Allende emlékére tartottunk előadást a kormánypalota előtt. A milícia emberei rögtön ott termettek, és letartóztattak néhányunkat. Akkoriban a jelmezeket és az álarcokat betiltották Chilében, amiről fogalmunk sem volt. Bezsuppoltak egy rendőrautóba, és pár napig börtönben tartottak fogva minket.
MN: Mi lesz a társulat jövője?
EB: A mi identitásunkat az a pár „őslakos” színész adja meg, akik a társulat alapító tagjai. Tíz évvel ezelőtt mindannyian aláírtunk egy testamentum jellegű okiratot: az Odin Teatret addig marad fenn, amíg az utolsó tagunk él. Nem akarunk követőket, utódokat hagyni magunk után. Minden nemzedéknek a saját nevében, a saját eszközeivel kell harcolnia és alkotnia.
Az Odin Teatret vendégjátéka szeptember 30-án látható a Nemzeti Színházban.
