rés a présen: Vannak irányzatok a magyar színikritikában?
Tompa Andrea: Nehéz irányzatokról beszélni, talán inkább stílusokról, lapokról és egyes kritikusokról lehetne. Egy napilapban nem lehet elmélyült, nagy terjedelmű kritikát írni, ahogy egy szakmai lapba sem csipkelődő stílusú blogbejegyzést. Ugyanakkor a kritikusi magatartások erősen hagyományozódnak: az idősebb nemzedék magatartása, gyakran indulata vagy akár egója is átöröklődik, ahogy a higgadtabb, hidegebb elemzési stílus is. Ha van generációs megkülönböztetés, akkor az inkább úgy jelenik meg, hogy egy fiatal kritikusnak nagyjából esélye sincs "megcsinálnia magát", hacsak nem invesztál bele rengeteget.
rap: Miben segítheti ma a színházat a kritika?
TA: A kritikát nem úgy látom, mint segítséget, inkább mint egy ház alkotóelemét: a házban lenni kell tetőnek, padlónak, ablaknak, ajtónak. A metaforánál maradva a kritika ablak: bent van, de kinéz, külső, de belelát, egyszóval kommunikál, a közönséggel és magával a színházzal. Ha egy műről nem születik kritika, az fájdalmasabb, mintha öten jól szétszednék. A mű, amiről hallgatnak: nincs. De a kritika - a 20. századi diktatúrák tapasztalatai szerint is - a hatalommal szemben tehetetlen: ha a hatalom valamit akar a művészettel, akkor azt meg fogja tenni. A kritika mindig független, ilyen értelemben hatástalan, mert nincs semmilyen eszköze a szaván kívül. Ez az előnye és a hátránya is.
rap: A mai kultúrpolitikának köszönhető hasadt állapotok leképeződnek-e a kritikusi szakmában?
TA: Egy több mint hatvan kritikust tömörítő szervezetet ismerve azt látom, hogy sokféle gondolkodás van, de ez inkább temperamentum és emberi alkat kérdése. Abban is megmutatkozik, hogyan akarunk problémákat megoldani: ki tárgyalgatva, ki elmenekülve, ki harcosan, ki kiszámíthatatlanul. A hasadt állapotok szerintem sokkal jellemzőbbek a színházi szakmára vagy az egész kulturális közegre, mint egy ilyen mikroközösségre.
rap: Milyen eredményeket ért el, milyen válozásokon ment át a Kritikusok Céhe az elnökséged alatt?
TA: Mindig emlékeztetem magam egy volt tanárom, egy angol kritikus szavaira: kritikusokat egy szervezetben tartani reménytelen, hiszen mind individualisták. Ebben van valami. Szívesebben mondanám el, ami nem sikerült: erős szakmai párbeszéd egymás közt, szakmai fejlődés. Ami sikerült: a Színikritikusok Díját szép és fontos eseménnyé tudtuk tenni. Két éve egy díjátadón ezt láttam: két színházi ember, aki évek óta nem állt szóba egymással, egy pohár borral a kezében vitatkozik. Most is azt szeretném, hogy amikor szeptember 16-án a Nemzeti Színházban átadjuk a díjakat, mindenki ott legyen, Vidnyánszky Attilától Schilling Árpádig. Úgy tudom, egyikőjük sem lesz ott. Elkezdtünk a színházakban előadások utáni beszélgetéseket tartani, kritikus órának, vicceskedve KO-nak nevezve az eseményt.
rap: Milyen céhes eseményekre számíthatunk még a következő évadban?
TA: A legfontosabb munkánk jövő év márciusában egy Hungarian showcase lesz, budapesti kőszínházi és független előadásokból összeállított szemle külföldi vendégek számára, amelyben személyesen is sok munkám van. De a jövőt már nem én tervezem, három év után át szeretném adni a vezetést.
