Jubileumot ünnepel: hatvanöt éve áll a színpadon. Folyamatosan játszik, az országot és a külföldet járja önálló estjeivel. A művészi tehetséget családi örökségnek tekinti: ősanyja volt Géczy Julianna, a lőcsei fehér asszony, nagyanyja Spitzer Matild operaénekes, anyja Géczy Fazekas Klára zongoraművész…
Magyar Narancs: Azon túl, hogy a zene volt az első múzsád, balerinának készültél. Miért hagytad abba a táncot?
Géczy Dorottya: Tizennégy éves koromig balettoztam, valójában soha nem hagytam abba a táncot. Szteppelni is megtanultam, miután a színpadi darabokban énekes-táncos szerepeket játszottam. Elhatároztam, hogy mindent nagyon fiatalon szeretnék csinálni. A nyelvekkel is így voltam. A nagymamámmal, aki a drezdai Semperoperben volt opera-énekesnő, mindig németül beszéltem. Kilencéves koromtól tanultam franciául, később angolul. Kilencévesen spiccen eltáncoltam Liszt II. Magyar rapszódiáját. Anyukám kísért zongorán Svájcban, egy eszperantó világkongresszuson, ahol ő is játszott a berni rádióban. Így zenében nőttem fel.
MN: Nem érettségiztél, viszont van színészi diplomád. Hogyan lehetséges?
GD: Úgy, hogy már a gimnázium negyedik osztályából tizennégy évesen minisztériumi engedélyt kértem, hogy korkedvezménnyel felvegyenek az Egyesületi Színiiskolába, ami később olvadt össze a Színművészeti Főiskolával, amikor harmadikos voltam. Rátkai Márton igazgatása alatt olyan tanáraim voltak, mint Várkonyi Zoltán, Fábri Zoltán, Keleti Márton, Sennyei Vera. Sennyeitől még sanzont is örököltem. Ő mondta nekem egyszer, amikor éppen nagyon magam alatt voltam, hogy „a szomorúság és a fájdalom felrakódik a lelkedbe. És majd meglátod, hogyan fogsz egy sanzont húsz év múlva elénekelni.” Igaza lett. Grazban az Uram, uram című Piaf-számot úgy énekeltem, mintha a hátsó agyamban Sennyeit hallottam volna. És a közönség tényleg sírt.
MN: Vidéken kezdted a pályádat, méghozzá drámai szerepekkel.
GD: Egy évig Miskolcon voltam tag, majd az akkori Ifjúsági Színházhoz kerültem, ami most a Thália Színház. A kőszívű ember fiait játszottam Dayka Margittal, a Sasfiókot Somogyvári Rudolffal, a Vízkeresztet Apáthi Imrével, Pethes Sándorral, Bánki Zsuzsával. Komoly prózai szerepeket játszottam hét éven keresztül. Utána jöttek a vígjátékok. A drámai szerepek mellett sokat rádióztam, néger spirituálékat, dalokat énekeltem.
MN: Sokak szerint elsősorban a francia sanzonok fűződnek a nevedhez…
GD: Három nyelven, magyarul, németül és franciául énekelek. A zenés műsoraimat francia blokkal indítom, utána jönnek a könnyűzenei számok, majd a duettek Tahi Tóth Lászlóval, Dunai Tamással, amíg élt, Payer Andrással. Rendszeresen felléptünk a Magyarok Világszövetségének szervezésében külföldön. Évtizedek óta Tabányi Mihály zenekarával énekelek.
MN: Honnan datálódik a franciavonzalom?
GD: Édesapám egy svájci cégnek volt a vezérigazgatója, így már gyerekkoromtól kezdve rendszeresen jártam ki vele Svájc francia területeire is. Azt szokták mondani, hogy az egyéniségemben van valami franciás, talán ezért is állnak hozzám közel a sanzonok.
MN: Hivatalosan soha nem kértek fel kulturális közvetítőnek?
GD: A külföldi fellépéseim alkalmával gyakran hívtak kulturális követnek. Istenigazából azt szeretem, ha színésznőként fogadnak. Színpadi színésznő vagyok, nem sanzonénekes. Az előadás dominál a dalaimban, nem az éneklés. Hiszen maga a sanzon is egy kis történet, kis dráma.
MN: Ötven évig a Vidám Színpad társulatához tartoztál. Mivel magyarázod ezt a hosszú köteléket?
GD: Közben azért jártam vendégeskedni a Radnóti Színházba és annak az elődjébe, az Irodalmi Színpadra. Az Operettszínházban én játszottam az első magyar musicalt, Bágya András–Szenes Iván Három napig szeretlek című darabját.
MN: Vagyis a szabad mozgás miatt tartottál ki a Vidám Színpad mellett?
GD: Hűséges természet vagyok, a férjeimhez is mindig hű voltam. A Vidám Színpad mellett rendszeresen utaztam külföldre, voltak drámai kiruccanásaim, verseket és megzenésített verseket adtam elő. Ma is előttem van, ahogy az egyik műsorban az Irodalmi Színpadon Latinovits Zoltán az Előszót mondta Karinthytól. A színfalak mögött elbőgtem magam, olyan kisugárzása volt, hogy a libabőr szaladgált a bőrömön. A Vidám Színpadon összeszokott partnerekkel játszottam, Kabos Lászlóval, Kazal Lászlóval. Kertész Imre két darabjában, a Doktor kisasszonyban és a Csacsifogatban is én voltam a főszereplő. Rendszeresen találkoztunk egymással, amíg itthon élt. Aztán amikor megkapta a Nobel-díjat, törzshelyünkön, a Remízben tartott ünneplésen kitárt karokkal mentem elé, hogy gratuláljak neki. Vagy húsz éve nem láttuk egymást, de ahogy meglátott, rögtön felismert, a szakmai becenevemen, Dorlynak szólított. Ezek olyan élmények, pillanatok, amikért érdemes volt megszületni.
MN: Nem rossz, hogy a Vidám Színpadból lett Centrál Színházba nem hívnak?
GD: Egyedül Verebély Iván maradt ott a régiek közül. Egyetlen fájdalmam, amit az önálló estemen is elmondtam, hogy a foyerben nincs kint egyetlen fénykép sem a régi művészekről. Többek között Mezei Mária is volt vendég a Vidám Színpadon. Kabos László emléktábláját sem a színház falán helyezték el, hanem a szomszédos Bálint Házén. Szoktam járni premierekre, jó előadások mennek, de érdekes módon semmilyen fájdalmat nem érzek, amikor belépek a színházba.
MN: Van olyan hely, társulat, ahová szívesen mentél volna, de nem hívtak?
GD: Nincs, szerep viszont volt, fiatalon szerettem volna eljátszani G. B. Shaw Kleopátráját. Imádom az egyiptomi stílust, Liz Taylor játéka lenyűgözött a filmben.
MN: A női riválisok és a politikai szerepvállalás kimaradtak az életedből…
GD: Nagyon jóban vagyok a kollégáimmal, nem hiszem, hogy valaha bárki rosszat akart volna nekem. Köztudott rólam, hogy segítek másoknak. Kislányként ért a háború. Apám révén svájci védőpapírokat vittem a Pozsonyi út 40.-be, hogy megmentsek embereket. 1956-ban pedig élelmet szállítottam az autómmal a színházi kollégáknak, amikor a Petőfi Színház környékén kenyeret és krumplit osztottak. A történelemből azt tanultam, hogy háborúk vannak, emberek halnak meg. Mindig azért imádkozom, hogy béke legyen a világban. Soha nem politizáltam, semmilyen pártnak nem voltam a tagja. Napi szinten olvasom, hallgatom a híreket, pontosan tudom, hogy mi folyik a világban. A művészet az én dolgom és a humanizmus. Ha egy picit rosszabb a kedvem, akkor zenét hallgatok, elmegyek egy koncertre, és attól lenyugszom.
MN: Ma is aktívan dolgozol a Színészkamarában. Mi a véleményed a szakma megosztottságáról?
GD: A Színészkamara tanácsadó testületében dolgozom, a Nemzetközi Színházi Intézetben vezetőségi tag voltam, rendszeresen részt veszek a POSZT-on. Pécsen mindig úgy néz ki, mintha mindenki szeretné egymást.
MN: A tanítás nem fért bele az időbeosztásodba?
GD: A Vendéglátóipari Főiskolán tanítottam kontaktusteremtést, mikrofonhasználatot, beszédet, de nem volt türelmem hozzá. Mint ahogy a főzéshez vagy a könyvíráshoz sincs. Nekem a színházhoz, a próbákhoz, a műsoraimhoz van türelmem. Előfordul, hogy éjszaka felébredek, és hangosan mondom a szövegeket. Folyamatosan tanulok, képezem magam. Hivatástudatban élek, és szeretnék még sokáig játszani.
