Színház

„Tekintetében van valami nyugodt, de nyomasztó”, mondja önmagáról Miskin herceg. Három férfi ül a színpad szélén, és egy-egy mondatban (epikusan) bemutatkoznak. Majd megismétlik, mintha csak rövid és gyenge nézői emlékezetünket támogatnák. Más férfiak ugyanezt a jelenetet egy kis tévéképernyőn újranézik. Mindez az előadás egész teatralitását keretbe helyezi.

A színész és rendező szerint Orbán gyűlöletre kényszeríti a magyarokat.

Nem tehetek róla, nekem akkor dagad honosh büszkeségtől a keblem, amikor ilyenfajta színházat látok. Még valamiféle ünnepélyes érzés is elfog – pedig közben szanaszét röhögöm magam, hiszen mégiscsak egy oltári nagy marháskodás A Krakken művelet –, de szinte meghat ez a gazdagság: az emberi hülyeség, a másodpercenként adagolt gegek, az (inter)kulturális utalások tobzódása. Szédítő és abszurd örömszínház ez, és – bár biztos vagyok benne, hogy máshol is értenék – magyar is: a miénk.

A hallatlanul népszerű magyar színházakba a nézők ma is elsősorban a színészekért, a nagy nevekért járnak, és nem a darabokért vagy színre vitt témákért.

Megjelenésünk hetében mutatják be egyetlen idei magyarországi rendezését, A Krakken műveletet az Átriumban. A szatirikus társadalomkritika nem csak a magyar valóságunkra reflektál, bármelyik európai színpadon ugyanúgy szólna. Színházról, rendezői módszerekről, menekülésről és a mai magyar közállapotokról beszélgettünk.

A független színházak területe a mai magyar kultúra egyik folyamatos küzdőtere. Nemzetközi sikerek és súlyos elvonások, létbizonytalanság és a kormányzat részéről valami mély, gyanakvó bizalmatlanság kíséri, miközben a függetlenek színházi életben betöltött szerepe évről évre szélesebb és változatosabb.