Urbán András az újvidéki Szerb Nemzeti Színház színészeivel mutatta be szerzői projektjét Danilo Kiš azonos című művének motívumai alapján a legutóbbi szabadkai Desiré Central Station fesztivál nyitó előadásaként. Urbán rendezése üdítő pokla a színházcsinálásnak, kijózanító pofon a nagy pannon apátiának is.
Nem sokszor ér bennünket olyan kulturális sokk, hogy Petőfi A farkasok dala című versét szerbül éneklik punkzenei kísérettel, tömegtorna kíséretében. Hogy a magyar feliratot nem győzzük olvasni a plafonon, mert nem szeretnénk elszalasztani egyetlen mozdulatot sem a „balkáneurópai” történelmi boncolásból a színpadon. Trauma és terápia ez a kontrollált színészi megbolondulással operáló, nacionalizmust értelmezni próbáló koncertszínházi performansz. Ugyanakkor mintha tudományos- ismeretterjesztő előadást hallgatnánk a társadalmi-politikai receszszióról, a cenzúráról, a művészek meghurcolásáról, a totalitarizmus által mindenkor ránk erőltetett optimizmusról. A nyers élőzene, a vad fizikalitás és Urbán szövegmontázsai felturbózzák Danilo Kiš pamfletjét, amelyben a szerző a Borisz Davidovics síremléke című regényére egykor érkezett irodalmi-politikai reakciókkal számol le. Színházi referenciák is előkerülnek Oliver Frljićtől Ljubiša Ristićig, erősítve az alapművet, amelyről Eörsi István azt írta 1978-ban, hogy „a szerző legprofetikusabb alkotása”. Milyen igaz. „Azt tanácsolom, hogy ne tévesszék meg Önöket az olyan kifejezések, mint a szocialista forradalom, az önigazgatás, a sztálinizmus. Ne higgyék, hogy a múltbéli dolgokról van szó.”
