Magyar Narancs: Ritkán látunk mostanában Magyarországon. Hogy vagy? Rendezőileg, emberileg, közéletileg, általában?
Bodó Viktor: Ezeket a minőségeket én nem tudom szétválasztani. Túl vagyunk egy nagyon élvezetes próbafolyamaton, jelenleg ez határoz meg mindent. Borzasztó kemény volt a színészeknek, mert részben egy fiktív nyelven, santröllül megy az előadás, és ezt megtanulni nem volt egyszerű. Mózsik Imre szerzőtársam dolgozta ki ezt a nyelvet, most már körülbelül ezer szónál tart a szótár. De hogy válaszoljak a kérdésre, köszönöm, jól vagyok, folyamatosan nagyon jó munkalehetőségeim vannak.
MN: A Krakken művelet sokféle műfajjal kacérkodik, a szatirikus társadalomkritikával, az akciódús krimivel és a szürreális mesével. Mit fogunk végül is látni a színpadon?
BV: Egy filmnél sokkal gazdagabban be lehet lőni azt, hogy milyen műfajú, színházban kevésbé. Játszunk mindenféle hatáselemmel, a pszichothrillertől kezdve a horroron és a rossz minőségű komédián át a remélhetőleg jó minőségű komédiáig, a burleszkig vagy szatíráig. Stíluskáosz van, de hatásvadász dolog lesz, azt ígérhetem.
MN: Az szokott lenni általában. De honnan jött egyáltalán ez az egész történet? Egy miniszter egy expón képviseli külföldön a hazáját, ám odakinn botrányos dolgok történnek, minden tele van homokkal és sárral, akadozik az áramellátás, a munkások valami egészen elképesztő és érthetetlen nyelven kommunikálnak, tolmács sehol, térerő, net nuku.
BV: A mű eredeti olasz alapját, az Eduardo De Filippo-művet, A komédia művészetét még annak idején Zsámbéki Gábor adta a kezembe a Katona József Színházban, és úgy volt, hogy Hamburgban csináljuk meg a nagyszínpadon az átiratát, de végül abból a tervből nem lett semmi. Aztán kerestünk darabot ide, az Átriumba, így arra gondoltunk, hogy ezt átdolgozzuk. A történetnek azt a magját, hogy egy társulattól elveszik a helyét, mindenképpen meg akartuk tartani, illetve egy ideig a benne szereplő pályázási részt is átemeltük, hogy utaljunk a saját újszínházi pályázatunkra, de végül azt kivettük belőle. Aztán persze a mi változatunk már nagyon eltávolodott az eredetitől, mondhatni, teljesen önálló darab jött létre. A cél az volt, hogy ne egy kis magyar történet legyen, hanem egy bárhol a világban értelmezhető szituáció. Aktuálpolitikai utalásokat egyáltalán nem akartam beletenni, az elég volt A revizorban.
MN: Működött pedig. Nem is rosszul, és szerette a közönség is.
BV: Most itt a választási kampányban nem láttam értelmét ennek, annyira fölgyorsultak a dolgok, annyira gyorsan sülnek el a patronok, hogy képtelenség ilyen ütemben követni őket. Ehhez napról napra, hétről hétre változtathatnánk a szövegen. A mostani hajrára mindennaposak lettek az elmebeteg dolgok, ha ezekre akarnánk reagálni, inkább már tévécsatornát kéne működtetni, nem színházat. Most teljesen más módon dolgozunk, elrejtett dolgok lesznek persze az előadásban, érdemes lesz figyelni, és vannak benne korrupt politikusok, akiket jól seggbe rúgunk. De nem a mindennapos kisstílű dolgokon akarunk zakatolni, a média show-műsorán vagy a társadalom kódolható reakcióján, amit a kampányidőszak kivált.
MN: Kiheverted már a társulatod, a Szputnyik felszámolását?
BV: Az egy olyan történet, amit nem lehet „kiheverni”. Meghatározó élmény az ember életében, hogy létrehoz valamit, ami aztán működik, beleteszi a fél életét, majd úgy hozza a sors, hogy a körülmények miatt fel kell számolni. A Szputnyik működése alatt sokszor hullámzó volt az előadások színvonala, de amikor végre úgy éreztem, hogy most akkor együtt vagyunk, dolgozunk, meg kellett hozni azt a fájdalmas döntést, hogy feloszlatjuk magunkat, mert akkora volt az egzisztenciális bizonytalanság. Rengeteg áldozatot, vért tettünk bele.
MN: Nem bántad meg, hogy felszámoltad a társulatot?
BV: Ez egy éveken át tartó döntés volt, nem egyik napról a másikra született. Az utolsó két évben már érlelődött. A döntést ugyan mi hoztuk meg, illetve én, de olyanok voltak a körülmények, hogy meg kellett lépni. A társulat tagjai tisztában voltak a helyzetünkkel. Az, hogy egy szervezet működik rendesen, vagy úgy működik csak, hogy folyton segít valaki a fennmaradásban, azért különbség. Szoktam gondolkodni azon, hogy ha az egészet mondjuk öt évvel később kezdtem volna és négy évre tervezem, jobban átgondolva, lehet, hogy másként alakul. De amikor meghoztam a fájdalmas döntést, azt gondoltam, ha még egyszer belevágok egy társulat építésébe, akkor az mindenképpen nemzetközi lesz. Az Újszínház egyébként akkor nekünk egy normális lépcsőfok lett volna, hogy a független létből egy kis városi színházba megyünk, az életkorom, az életkorunk is megfelelt volna ehhez. A színházi működés ugyanis, ezt azért hajlamosak egyesek elfelejteni, olyan erős idegrendszeri igénybevétel napi tizenkét órában, hogy nem akkor kell színigazgatónak lenni, amikor az ember már nem bírja, hanem még viszonylag normális korban, amikor még van erőnk hozzá. Amikor a Szputnyik megszűnt, illetve nem jött össze az Újszínház, azt gondoltam, néhány évig nem gondolkodom új társulatban, inkább a rendezéssel foglalkozom, s mondjuk elolvasom azokat a könyveket, amelyeket már régóta el kellene olvasnom. Ugyanakkor nagy kő is esett le a szívemről. És az is megfordult a fejemben, hogy jól el kéne húzni innen. De tulajdonképpen amit most csinálok, az is elhúzás, ritkán rendezek itthon.
MN: Az elmenés nem megfutamodás?
BV: De. Részben az. De néhány hónap magyarországi jelenlét után érzek magamon és a körülöttem lévőkön depresszív jeleket, és ilyenkor jó elmenni. Én elsősorban az előadásaimmal tudok hozzátenni a dolgokhoz, de az ország állapotán nagyon nem tudok segíteni, főleg ha én magam is depresszív állapotba kerülök. Viszont kint lehetőségem van csak a munkával foglalkozni, és az jót tesz nekem. Ott tudok burokban létezni, mint anno például a Színművészetin, és ez segít nekem abban, hogy szakmailag fejlődjek és kívülről lássam magamat: hogy honnan jöttem, ott milyen hatások érnek és miért az történik, ami.
MN: Azért az nyilvánvaló volt abban a helyzetben, hogy nem ti fogjátok megnyerni az Újszínházat. Inkább gegnek szántátok a dolgot?
BV: Gegnek azért túl sok munka egy ilyen pályázatot összerakni, inkább mondanám demonstratívnak. A pályázatírás lényege az volt, hogy jelezzük a fenntartó és a többi pályázó számára, hogy ha normális országban élnénk, akkor így működne a dolog, hogy vannak valós pályázók egy valós pályázatra, akikre érdemes odafigyelni, hogy eddig volt egy ilyen vezetés, most pedig jön egy olyan. Nincs bebetonozódás, mozgás van, mint mondjuk Németországban. Geg az lett volna, ha a Nemzeti Színházra pályáztunk volna most, mert az nem nekünk, nem ennek a csapatnak való. De én mindenképp optimista vagyok és hiszek a változásban. Csak idő kérdése.
MN: Néhány éve nagy volt a sajtó- és a közfigyelem a függetlenek körül, azóta mintha nem figyelne rájuk senki, mintha már nem létezne a probléma, a közvéleményt is mintha sokkal kevésbé érdekelné a sorsuk.
BV: Egyetlen téma sem tart örökké. Most épp a civil szervezetekkel foglalkoznak, tőlük hangos a sajtó, aztán majd az is elül, és jön a teljes katatónia. Ezek sémák. Nagyon apatikus a magyar társadalom, és épp ez volt a cél, profi stábok jól legyakták az egészet, és az ember csak néz, milyen jól ki lett ez találva. Ügyesen csinálták.
MN: A színházi abúzusok témája is elült egy idő után, pedig eléggé felturbózták. Te korábban egy interjúban nyilatkoztad, hogy a színházi szakma nem összetartó. Ez ebben a kérdésben is megnyilvánult, voltak, akik Sárosdi Lilla mellé sorakoztak föl, illetve voltak, akik Marton László mellé.
BV: Az nagyon jó dolog, ha ezek az ügyek kiderülnek, az sem baj, ha sok évvel később, mert bizonyos embereknek időre van szükségük a kimondáshoz, sérelmeik feltárásához. Ami viszont körülötte zajlott, a kommentek, a túlzások, a fölösleges pluszmegszólalások és részletek, amik nem az ügyet segítették, kifejezetten rosszat tettek, és sokszor ízléstelenek voltak. A közvetlen környezetemben is voltak ilyen esetek, és láttam, milyen nehéz ezt feldolgozni. De közben az egész fals, mert az, hogy ezt a dolgot a színházi világra húzták rá, egyértelműen káros volt, hiszen az abúzus vagy a hatalommal való visszaélés egyáltalán nem a színházra jellemző jelenség. Ráadásul a színház olyan világ, amely tele van intimitással, és ha egy laikus vagy egy kívülálló nézne meg egy próbafolyamatot, lehet, hogy már háromszor megszólalna benne a vészcsengő, miközben csak egy próbát látott. Fontos az is, hogy maga az ügy is színházon kívül történt, egy autóban, aminek se a próbához, se a színházhoz nincs köze. Minden rossz, minden csúnya ebben a történetben, de remélem, azért volt az egésznek valami pozitív hozadéka.
MN: Milyen jó lenne erről a témáról egy színdarabot látni! Hogy a színház maga hogyan reflektálna a belőle kirobbant problémára, illetve az őt ért vádakra. Ez lehetne aztán az önkritika terepe!
BV: Fontos lenne tényleg. Talán egyszer megszületik egy ilyen előadás is. De el tudom képzelni, hogy a történtek és a kirobbanás hatására sokan magukba néztek, visszagondoltak, mit csináltak rosszul, egyáltalán, csináltak-e valamit.
MN: Mit tartasz a mai Magyarországon a legnagyobb tragédiának?
BV: A sötétséget. Nagyon sokan nem gondoltuk, hogy működni fog nálunk is ez. Hogy mondják, mondják egész héten, és a hétvégére már a többség kész tényként kezel egy bődületes nagy baromságot. Nagyon bízom benne, hogy a színházcsinálás tud annyi energiát adni az embernek, hogy értékeket teremtsen. De úgy érzem, már ez sem elég. Ez több színházcsinálónak is problémája manapság, hogy beszélünk a problémákról, ez jó, de annak a közegnek beszélünk, amelyik ugyanúgy gondolja, vagy legalább nyitott az együttgondolkodásra. Az igazán jó az lenne, ha az ellenkező közegnek játszanánk, és fordítva ugyanígy, az ellenkező közeg nekünk. Ha Magyarországon normálisan zajlanának a színházi pályázatok, mint mondjuk Németországban, ahol 4–5 évente minden színházban cserélődik a vezetés, és ezzel együtt tulajdonképpen a társulat is, rendezők, színészek 4–5 év után fogják a sátorfájukat, elköltöznek és másik városba, másik társulathoz szegődnek, akkor automatikus lenne a dolog, mert az adott városban élő, színházba járó közönség többfajta gondolkodásmóddal találkozna.
MN: A színészek nyilatkozataik alapján szeretnek veled dolgozni. Úgy látszik, ki vannak éhezve valami eltérőre, valami másra, mint a megszokott kőszínházi próbafolyamat.
BV: Többrétegű dramaturgiával dolgozunk, a dolgok nem magától értetődőek, amit felépítettünk, a következő pillanatban összedőlhet. Persze fontos, hogy akikkel együtt dolgozom, elviseljék ezt a gondolkodásmódot, ezt a munkamódszert. Mindenképp azokkal az emberekkel szeretek együttműködni, akik játékos kedvűek, sokakra pedig én vagyok nagyon kíváncsi. Az nem fontos, hogy rögtön az elején működjön minden, de ha valaki nem érzi jól magát a munkafolyamatban, akkor nekem kell a metódusomon alakítani.
MN: Mire készülsz A Krakken művelet után?
BV: Jön a Katonában az Őszi Fesztivál keretein belül A szecsuáni jólélek, a heidelbergi színházzal közösen, kifejezetten a színészekre építve. Aztán az Elnöknőket csinálom Hamburgban. Később pedig egy kortárs operát fogok rendezni, annak most íródik a zenéje.
MN: Szóval jó neked. Ki-be járkálsz, és épp annyit vagy itt, amennyi még jólesik.
BV: Igen. Olyan vagyok tulajdonképpen, mint egy hajómunkás. De alapvetően azért itthon vagyok itthon.
