Amíg a szigorúan „ostobának” nevelt fiatal Ágnes „méltóztatik” felnőni, hogy nevelőapja, Arnolphe felesége lehessen, az nőket csábít el, puhány férjek felszarvazásán ügyködik, és reméli, hogy a terve szerint érdektelen és eseménytelen házasságra léphet az együgyűre faragott nővel. Nem számít arra, hogy a lány fejét elcsavarja egy ifjú, vagy, hogy a lány nem is buta, illetve hogy a biológiai apa akarata szerint Ágnesnek mással kellene egybekelnie. Molière vígjátékának tetemes részét Arnolphe monológjai töltik ki, az egyéb szereplők és események eltörpülnek a főszereplő mellett – sőt Arnolphe néha a páros jelenetekben is egyedül van. Ascher Tamásnál a kiállhatatlan alakot Máté Gábor játssza, a szöveget Závada Péter készítette, és ez a társítás kedvező: a megfiatalított, rímtelen szöveg Máté Gábor aprózott, de laza játékában felemelően önironikusnak és modernnek hat akkor is, ha maga a rendezés, nem meglepő módon, vígjátéki elemekkel vegyített magyaros lélektani realizmus. Az ideges és idegesítő Arnolphe szólói a legjobbak, míg az előadás gyakran lassú és lapos, amikor egyéb hangsúlyú jelenetek mennek.
Jó elnézni, ahogy kiröhögi magát a kissé elhízott, elkényelmesedett, sznob középosztály, de emellett a történet eltörpül, az általam izgatottan várt megoldás az egyértelműen szexista és problematikus női szálat illetően elmarad, Arnolphe-ot kivéve mindenki más papírízű. Nem annyira a pörgős alakítások hiányoznak: a színészek mindent beleadnak – sokkal inkább a rendezés markol keveset. A forgószínpad segítségével utcát, sikátort, házbelsőt is megjeleníteni képes, minimalista díszletben (Khell Zsolt) instrukciószagúan mozognak a színészek, és viszik végig azt a történetet, amely itt csak ürügyként szolgál Arnolphe egyéni előadásához. Ami jól sikerül, de az alkotók megspórolták érte a megbirkózást a vígjáték alapvető problémáival és témaival.
Katona József Színház, 2016. október 13.
