Interjú

„A rend mindig igazságtalan”

Bezerédi Zoltán színész, rendező

Színház

Kaposváron kezdte pályáját, húsz éve szerződött a Katona József Színházba. Pályája alakulásáról, a színészek kiszolgáltatottságáról és az új monodrámájáról is beszélgettünk, de szó esett a #metoo-ról, illetve az SZFE ügyéről is.

Magyar Narancs: 2002-ben szerződött a Katonába. Röviden össze lehet foglalni az itt töltött időszakot?

Bezerédi Zoltán: Annak idején idehozott a színházcsinálási vágy. Ez a pálya hullámzó, hol jobb, több szerepet kap az ember, hol meg kevesebbet. De jól telt el ez a húsz év.

MN: Milyen az a színházeszmény, amit a Katona képvisel?

BZ: Jófajta színházi minőséget garantál. Nagyon sok színház panaszkodik, hogy nincs most elég nézője, a pandémia sajnos alaposan megritkította a közönséget. De nekünk nincs ilyen problémánk. Az emberek egyszerűen azt gondolják, hogy itt színház van, és jönnek.

MN: A főiskola elvégzése után Kaposvárra szerződött társulati tagnak. Babarczy László volt az igazgató. Sokat dolgozott vele.

BZ: Nagy fájdalom, hogy elment. (Babarczy László január 31-én halt meg – a szerk.) Volt egy nagy szakítás kettőnk között 2002-ben, amikor huszonhárom év után otthagytam őt és a kaposvári színházat. Ez akárhogy is nézzük, olyan volt, mint egy kapcsolatból való kilépés. Nem is tudom, igazából megbocsátott-e nekem. Találkoztunk utána, kommunikáltunk is, de a kapcsolatunk soha nem volt már ugyanaz. Rendszeresen hívtam különböző előadásokra, de nem jött el. Fontos mesterem volt, számított, mit mond, mit gondol felőlem.

MN: Milyen volt vele dolgozni?

BZ: Penge agyú pasi volt. Hullámzó volt a kapcsolatunk. Van egy bájos történet, amit őrzök róla. Még negyedéves főiskolás koromban meghívott Kaposvárra a Don Juan Petijére. Lementem, de a próbákon változó minőségű volt a teljesítményem. Fiatal kölyök voltam, hol nagyon jó, hol kevésbé – ettől aztán nehezebben is illeszkedtem be a társulatba. Amikor jött az úgynevezett megnézés, Laci leváltotta a Donna Elvirát játszó színésznőt, nekem meg azt mondta, ad még egy kis türelmet, de tudjam, hogy miattam nem tudja eljátszani Tarján Györgyi meg Kari Györgyi a szerepét. Ettől kicsit padlót fogtam, és elmentem az éjszakába. Reggel folytatódott a próba, aztán nem sokkal később bemutattuk az előadást. Sokáig gondolkodtam, milyen premierajándékot adhatnék Lacinak. Bementem a könyvesboltba, és találtam egy ipari témájú könyvet, Hogyan csiszoljuk gyémántjainkat címmel. Megvettem neki, és dedikáltam. Jót röhögött rajta. Nagyon jó humora volt. Körülbelül ilyen volt a viszonyunk. Nagyszerű előadásokat csináltunk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.