Interjú

„A rend mindig igazságtalan”

Bezerédi Zoltán színész, rendező

Színház

Kaposváron kezdte pályáját, húsz éve szerződött a Katona József Színházba. Pályája alakulásáról, a színészek kiszolgáltatottságáról és az új monodrámájáról is beszélgettünk, de szó esett a #metoo-ról, illetve az SZFE ügyéről is.

Magyar Narancs: 2002-ben szerződött a Katonába. Röviden össze lehet foglalni az itt töltött időszakot?

Bezerédi Zoltán: Annak idején idehozott a színházcsinálási vágy. Ez a pálya hullámzó, hol jobb, több szerepet kap az ember, hol meg kevesebbet. De jól telt el ez a húsz év.

MN: Milyen az a színházeszmény, amit a Katona képvisel?

BZ: Jófajta színházi minőséget garantál. Nagyon sok színház panaszkodik, hogy nincs most elég nézője, a pandémia sajnos alaposan megritkította a közönséget. De nekünk nincs ilyen problémánk. Az emberek egyszerűen azt gondolják, hogy itt színház van, és jönnek.

MN: A főiskola elvégzése után Kaposvárra szerződött társulati tagnak. Babarczy László volt az igazgató. Sokat dolgozott vele.

BZ: Nagy fájdalom, hogy elment. (Babarczy László január 31-én halt meg – a szerk.) Volt egy nagy szakítás kettőnk között 2002-ben, amikor huszonhárom év után otthagytam őt és a kaposvári színházat. Ez akárhogy is nézzük, olyan volt, mint egy kapcsolatból való kilépés. Nem is tudom, igazából megbocsátott-e nekem. Találkoztunk utána, kommunikáltunk is, de a kapcsolatunk soha nem volt már ugyanaz. Rendszeresen hívtam különböző előadásokra, de nem jött el. Fontos mesterem volt, számított, mit mond, mit gondol felőlem.

MN: Milyen volt vele dolgozni?

BZ: Penge agyú pasi volt. Hullámzó volt a kapcsolatunk. Van egy bájos történet, amit őrzök róla. Még negyedéves főiskolás koromban meghívott Kaposvárra a Don Juan Petijére. Lementem, de a próbákon változó minőségű volt a teljesítményem. Fiatal kölyök voltam, hol nagyon jó, hol kevésbé – ettől aztán nehezebben is illeszkedtem be a társulatba. Amikor jött az úgynevezett megnézés, Laci leváltotta a Donna Elvirát játszó színésznőt, nekem meg azt mondta, ad még egy kis türelmet, de tudjam, hogy miattam nem tudja eljátszani Tarján Györgyi meg Kari Györgyi a szerepét. Ettől kicsit padlót fogtam, és elmentem az éjszakába. Reggel folytatódott a próba, aztán nem sokkal később bemutattuk az előadást. Sokáig gondolkodtam, milyen premierajándékot adhatnék Lacinak. Bementem a könyvesboltba, és találtam egy ipari témájú könyvet, Hogyan csiszoljuk gyémántjainkat címmel. Megvettem neki, és dedikáltam. Jót röhögött rajta. Nagyon jó humora volt. Körülbelül ilyen volt a viszonyunk. Nagyszerű előadásokat csináltunk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.