Az Alföldi Róbert vezetésével működő társulat tündöklése és feloszlása kiemelt eseménye a magyar kultúrának. Aligha volt bármikor olyan színház, és egyáltalán, bármilyen művészi csoportosulás, amelynek munkáját ehhez fogható érdeklődés – szeretet, indulat, hisztéria – övezte. A dokumentumfilmes számára ez kettős teher s kettős kincs. Számíthat ugyan a kortárs közönség fokozott figyelmére, de a példátlan médiajelenlét miatt az ismétlés és a közhelyesség réme fenyegeti. Ezenkívül az utókorra is gondolnia kell, hiszen ez a történet vélhetőleg évtizedek múlva is érvényes lesz, és az emlékezés legfontosabb médiuma – Csáki Judit monográfiája mellett – éppen ez a film lehet. Ami egyszerre lehetőség és felelősség.
| ||
Salamon András rendező egy interjúban elmondta, mennyire meglepődött, amikor megkereste a színházat, hogy kameráival nyomon követhesse az utolsó hónapok munkáját és a társulat életét: kiderült ugyanis, hogy nem állnak sorban a dokumentumfilmesek, sőt, ő az első jelentkező. Pedig ez a történet igazán filmre kívánkozott, ennél gazdagabb alapanyagot elképzelni sem lehetne. Hiszen adott volt egy nagy közönség előtt zajló dráma, szereplőnek egy seregnyi tehetséges ember, köztük szikrázó egyéniségek, adott volt az utolsó előadás, a Mephisto körüli feszültség, a színpadi és a politikai valóság állandó ütközése, adott volt a konfliktus, hiszen a forgatás ideje alatt Vidnyánszky szerződtetési tárgyalásokat folytatott az épületben, adott volt a közönség rajongása és haragja, rengeteg futó előadás és így tovább. Mindezekkel a film csak részben tudott mit kezdeni.
A legjobb részek a Mephisto olvasópróbáját, színpadi próbáit és előadásait dokumentálják. Az egyes jelenetek fejlődésének különböző fázisait egymásba fűző vágás segítségével többet látunk, mint életképeket és apró műhelytitkokat, bár szerencsére azokat is. A szemünk előtt alakul egy-egy párbeszéd, mondat, gesztus, a felolvasástól a kidolgozott megformálásig. A Mephisto a színházról, a színészről is szól, Alföldi rendezése pedig nagyon erősen a főszereplő köré épül, így a filmben is – nagyon helyesen – Stohl András átváltozásai, az ő nagy alakítása kerül előtérbe.
| ||
Az interjúk jórészt a veszteségérzetet dokumentálják. Nincs vádaskodás, politizálás sincs, amennyire ez lehetséges; megrendült emberek beszélnek arról, milyen nagyszerű évek vannak mögöttük, és hogy ennek folytatódnia kellett volna. A kamerát nem gondolatmenetek érdeklik, hanem a tanúságtétel. A hasonló tartalmú és retorikájú megszólalások sorjázása egyrészt monotonná válik, másrészt ugyanezeket a nyilatkozatokat számtalanszor hallhattuk és olvashattuk tavaly. Éppen ezért örvendetes, hogy jutott hely a sajtóban szinte láthatatlan szereplőknek, mint Gálos Orsolya kommunikációs vezető és Márton Éva művészeti titkár. Az általános gyász közben előjönnek emlékezetes sztorik, de meglepően kevés. Például elhallgatnánk napestig Törőcsik Marit, ahogy arról beszél tüneményes hevülettel, mennyire rajong László Zsoltért – de ez attól még mellékszál, kisszínes. Néhány üdítő kivétel akad, akitől lényegi és eredeti gondolatokat kapunk. Ilyen Nádasdy Ádám, aki felidézi azt a meg nem nevezett kormányzati tisztviselőt, aki azzal védekezett külföldön, hogy ez természetes dolog: a liberális helyébe most konzervatív igazgató lép. Nádasdy szellemesen bontja ki, hogy az árulkodó ideológiai címkézés alapvető inadekvátságán túl is mennyire abszurd állítás ez, hiszen Alföldi korántsem liberális, inkább vaskezű igazgató, rendezőként meg aztán kifejezetten konzervatív, szemben Vidnyánszkyval (az ő neve talán csak itt hangzik el egyedül, furcsa módon).
Nyílt színi vívódásra, belső konfliktusra leginkább a „maradókkal” folytatott beszélgetésekben kerülhetett volna sor, azoknál, akik siratják az Alföldi-korszakot, de igent mondtak Vidnyánszkynak. A kérdés maga Szarvas Józsefnél és Nagy Marinál is előkerül, de csak érintőlegesen, elsikálva. Senki nem mond rosszat senkire, ahogy külső nézőpont, kritikus hang sincs.
A nézők megszólaltatása ebben a formában feleslegesnek tűnik, a jegypénztáraknál kígyózó sorokat viszont jó újra látni. Az előadásrészletek is megteszik a magukét. És közben folynak a könnyek, hogyne folynának, de nem tapicskolunk bennük ízléstelenül sokat. A nagyrészt jól komponált interjúk és a több oldalról felvett színpadi jelenetek mellett kifejezetten zavaróak az amatőr kézi kamerás képsorok, bár az így elcsípett folyosói és színfalak mögötti jelenetek között akadnak megkapó pillanatok.
A fenti akadékoskodások azonban a legkevésbé sem látszottak zavarni a bemutató közönségét a csordultig telt Puskin moziban. A nézőtéren üldögélő társulati tagokat ugyanaz a véget érni nem akaró taps ünnepelte, mint az utolsó hónapok előadásait. Rövid időre újra a régi Nemzetiben érezhették magukat azok, akiknek fontos volt az a hely. Erre tökéletesen alkalmas Salamon András filmje, amely itt és most elsősorban rajongói film rajongóknak. De idővel betöltheti hivatását, és lehet belőle kordokumentum, egy páratlanul sikeres társulat érzelmes portréja, amelynek tagjai láthatóan nagyon szerették egymást és a színházat.
