A 25 éves Káva és a 30 éves Kerekasztal közös előadása a hazai színházi nevelés történelmi pillanata. A társulatok a drámapedagógiai szcéna igazi nagyságai, a gyökereik is közösek: a Káva 1996-ban vált ki a Kaposi László vezette Kerekasztalból az önállósodás és az új utak keresésének szándékával.
Czukor Balázs nagy fába vágta a fejszéjét. S hogy a kísérletének eredménye felemás lett, az azért is lehet, mert a téma ugyancsak nehezen megközelíthető.
Egy kis vidéki nyaralóban összezárva tölti az idejét néhány, a modern kor összes társadalmi ellentétét képviselő figura. Egyszerre törnek felszínre a város és vidék, X és Z generáció, vállalkozó és művész, ateista és vallásos, humán és reál érdeklődésű emberek között feszülő ellentétek.
A közönség dől a nevetéstől. Neil Simon hősei ifjú házasok, a skatulyából előhúzott Paul és a rettenetesen szeleburdi Corrie saját lakásba költöznek, és mivel lakva ismerszik meg az ember, számos bonyodalomba keverednek.
William Burroughs egy alkoholmámorban töltött 1951-es mexikói éjszakán jó ötletnek találta, hogy Tell Vilmost utánozva lelőjön a felesége fejéről egy poharat.
Rendkívül rokonszenves lány áll velünk szemben a színpadra festett apró négyzetben, amelyben épphogy csak elfér a veszélyesen magas sarkú cipője. Egyelőre nem mozdulhat onnan, csak azt kéri, hogy valaki vigye oda neki a színpad szélén lévő IKEA-s szatyrot.
A színházba járók hajlamosak a színdarabot az előadással azonosítani: „nem nézem meg a Macbethet, mert máshol már láttam”. Pedig egyre gyakrabban fordul elő, hogy a színházban nincs is színdarab. De mi van helyette?
