Kecskés Karina: „Azokért a dolgokért állok ki, amelyekben hétköznapi emberként hiszek”

Színház

Mintha most tért volna vissza a színpadra, holott mindvégig dolgozott. Pályája alakulásáról, a szabadúszói létről, magánemberi kiállásairól, önérvényesítésről, politikai alapú megkülönböztetettségről beszélgettünk friss előadása apropóján.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2022. október 20-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Magyar Narancs: Az előző évad végén mutattátok be a Történetőrző című előadást a 6SZÍNben. Úgy tűnt, ez a színpadi come-backed.

Kecskés Karina: Folyamatosan játszottam az elmúlt 15 évben is, bár igaz, ez az idő nagyjából a gyerekszülések, válások és a padlóról fölállás, az újrakezdések időszaka volt számomra, de mindemellett folyamatosan dolgoztam is. Jó lett volna, de nem volt olyan időszak az életemben, amikor megengedhettem magamnak, hogy biztonságos önfeledtségben csak és kizárólag anya legyek.

MN: Hogyan alakult a pályád ez idő alatt?

KK: Tizenhat évvel ezelőtt jöttem el az Új Színházból, azóta szabadúszó vagyok. Elkezdtem drámapedagógiával foglalkozni a Káva Kulturális Műhellyel, két évig jártam a vidéki kisvárosok és a mélyszegény települések iskoláit a színházi nevelési programokkal. Tizenöt éve kezdtem el együttműködni a Baltazár Színházzal, értelmi sérült színészekkel dolgoztam Elek Dóra vezetésével. Játszottam több darabjukban, de tanítottam nekik beszédet is. Ez egy nagyon fontos találkozás volt, és szoros kapcsolat lett az életemben. Ezek mellett játszottam a Szkénében, Mészáros Márta rendezett a Karinthy Színházban, volt lehetőségem Kővári Katalinnal is dolgozni. Mindig voltak futó darabjaim, de arra valóban nem volt időm, hogy előtérben legyek, vagy megmerítkezzek a szakmai körforgásban, mert egészen máshova helyeződött a hangsúly az életemben.

MN: Tudatos döntés volt ez, vagy a helyzeted miatt belesodródtál?

KK: Hiteles, önazonos életet élek. Egy pillanatát sem bánom a gyerekeimmel töltött időnek, semmivel sem ér föl, tőlük tanultam a legtöbbet. Egyke vagyok, nincsenek körülöttem nagynénik, unokatestvérek, csak a szüleim vannak, ezért mindig is arra vágytam, hogy nagy családom legyen. Emlékszem, gyerekkoromban minden születésnapomra azt kértem anyukámtól, hogy szülessen egy testvérem, de ez sosem történt meg. A saját gyerekeimmel megvalósítottam az álmomat. Nem feltétlenül így terveztem az életem alakulását, szerettem volna társat is, de azt nagyon fontosnak tartom, hogy az ember hálás tudjon lenni azért, ami megvalósult. Nagyon szeretem a színházat, szeretek játszani. Az egyetemi osztályfőnököm, Zsámbéki Gábor szavai, hogy a szakmai tudáson túl az élettapasztalat érlel színésszé, lassan értelmet nyernek az életemben. Azért lettem színésznő, mert nekem ez az egy élet, ami adatik, kevés volt, nagyon sok életet akartam megélni, és a színpadon egy este alatt jól meg lehet merítkezni az élet sűrűjében. Nagyon szeretnék sokat játszani filmekben, színházban. Ez egyfajta éhség bennem, mely csillapításra vár.

 
Fotó: Sióréti Gábor

MN: Nincs időd kiteljesedni a szakmában, vagy a szabadúszói lét túl hektikus?

KK: Nagyon fontos a jelenlét. Ha nem vagy jelen, nem hívnak. Nem nagyon voltam jelen megszokott módon a szakmában az elmúlt 15 évben, nem éltem társasági életet. Minden színháznak megvan a saját arculata, amire bemegy a közönség. Egy-egy előadásra nagyon nehéz becsábítani a nézőket. Ezt tapasztaljuk is a Történetőrző esetében, amelyet a 6SZÍN-ben játszunk, pedig csodálatosan izgalmas darab: egyszerre hat a szívre és az észre, amit én fontosnak tartok a színházban. Bravúros dramaturgiai szövése van a műnek. Különleges, ahogy a kortárs francia szerző, Alexis Michalik megírta a darabot, téren és időn keresztül, évezredeket bejárva egyfajta titokba avatja be a nézőt. Az nem egy egyszerű dolog, hogy én, Kecskés Karina színésznő, hogyan tudom magam jól eladni a színházi piacon, ahol ugyanannyi idős, hasonló karakterű és személyiségű emberek tucatjai arra várnak, hogy érvényesülni tudjanak. Főleg úgy nem könnyű, hogy nem szeretném másokhoz viszonyítani magamat. Ez vagyok én, ilyen vagyok, így vagyok értékes. Vagy kellek, vagy nem. Csak közben úgy tűnik, ma ez kevés. Pedig azt gondolom, hogy vagyok annyira jó, mint nagyon sokan, akik ebben a szakmában meg tudnak élni a színészetből.

MN: Szívesen tartoznál újra társulathoz?

KK: Biztonságot ad, ha az embernek van havi fizetése, miközben kiszolgáltatottságot is jelent a társulati lét, mert azt kell csinálni, eljátszani, és annyiszor, amit az emberre ráosztanak. Míg így, szabadúszóként megtalálhatnak olyan feladatok vagy létrehozhatok olyan munkákat, amelyekben teljes szívvel részt tudok venni. Azt gondolom, hogy ha tízévente van az embernek egy olyan feladata, amelyre azt mondja, hogy az egybevág az aktuális életszakaszával, a tanulási-tudási szintjével, az elképzeléseivel, a gondolataival, akkor az nagy dolog.

MN: Neked melyik előadás vágott egybe az életeddel?

KK: A Történetőrző ilyen, nagy kihívás, kiteljesítése a mostani önmagamnak. De ilyen volt a Mészáros Márta rendezte Cabiria éjszakái is. Azelőtt meg a Presszó volt nagy szembetalálkozás akkori önmagammal, pályakezdőként pedig jó kiugrási lehetőség. De hálás vagyok, hogy dolgozhattam Jiří Menzellel A még egyszer hátulrólban vagy Taub Jánossal a Chioggiai csetepatéban, és Halász Péterrel is.

MN: Miért húsba vágó neked a Történetőrző?

KK: Az öt részt vevő színész harmincnyolc szerepet játszik, ez nagy feladat, erősen jelen kell lenni minden figurában. Az egyik fő figurám egy olyan nő, aki a döntései csapdájába ragadtan próbál meg szembesülni a saját élete korlátaival, miközben újra meg akarja találni önmagát. Beleáll abba, hogy talán az élet közepi válság során is vannak még olyan lehetőségek, amelyekkel merhet élni, s még beteljesítheti a vágyait.

MN: Hangsúlyos része a darabnak a női erő jelenléte, az élet továbbadása. Nemrég feltűntél a biztonságos abortuszért szervezett tüntetésen. Benkovics Júlia szülész-nőgyógyász üzenetét olvastad fel. Miért vettél részt a megmozduláson?

KK: A Patent Egyesület kért fel, hogy olvassam fel a doktornő gondolatait. És nekem is van lánygyerekem. Azt gondolom, ki kell állnom azokért a dolgokért, amelyeket fontosnak tartok az életemben.

Ezt nem feltétlenül kell harcos módon tenni, de egyszerűen kinek-kinek a saját erkölcsi és morális értékrendje szerint meg kell tennie mindent, ami tőle telik.

Az volt az érdekes, hogy a lányom a tüntetést megelőző este mondta, hogy másnap megy ki ő is a barátaival tüntetni. Akkor ott találkozunk, feleltem. Baromi jó érzés volt büszkének lenni egymásra. Látni, hogy kamaszként gondol valamit a létezés szabadságáról. Nagyon jó volt megérezni a tüntetésen a női erőt, hogy sok erős, bátor nő állt ki önmagáért és a többi nőért. A testünk által tapasztalunk, tanulunk és éljük meg az érzéseinket, mindenki a saját döntéseiért felelős, és a következményekhez is joga van. Minden pillanatban adott a választás lehetősége, a megelőzés ébersége és a segítség kérése nagyon fontos tudás, jó lenne, ha ezt meg lehetne tanítani.

MN: Más társadalmi ügyekben is fel szoktál szólani?

KK: Nagyon utálom, hogy a politika kisajátítja a közéleti személyiségeket, hogy bárki, bárhol meg- vagy felszólal, rögtön ilyen vagy olyan politikai zsákba kerül bele. Ettől függetlenül én azokért a dolgokért állok ki, amelyekben hétköznapi emberként hiszek. Nem színészként megyek ki egy tüntetésre, hanem azért, mert ezt diktálja a belső igényem. Az SZFE megszüntetése komoly gyászidőszak volt az életemben, fájdalmas volt megélni. Voltunk kint az osztálytársaimmal, álltunk őrt is. De kiálltam a fakivágás ellen is, mert ökológiai válságban vagyunk, semmi másból nem lehet töltekezni, mint a természet erejéből. Minél többet van az ember a természetben, annál pontosabban tudja, hol van a helye a világban, megérti mennyire apró lény a nagy egészben. Nagy hiba, ha ezt elfelejtjük. A világban jelen lévő isteni jelenlétet is csak a természet szépségére való rácsodálkozás során tudjuk megélni. Most legutóbb például a tanárokért álltam ki, vagyis nem a tanárokért, hanem a szabadságukért. Zavar, hogy emiatt bizonyos lehetőségektől biztos elesek, hogy nem fogok megkapni egyes munkákat. Ez elég nagy probléma, mert nem függ össze a művészi teljesítményem azzal, hogy a szabadidőmben mit teszek.

MN: Érzed is ezt a megkülönböztetettséget?

KK: Volt egy konkrét szituáció:

mégsem mehettem be egy reggeli tévéműsorba beszélgetni egy előadásról, mert végül azt mondták, hogy engem inkább nem látnak szívesen.

Az előadásról lett volna szó, nem a politikai nézeteimről… Ugyanúgy, ahogy a magánéletemet sem teregetem ki, ehhez sincs senkinek semmi köze. De van például egy pályázat, amelyet huzamosabb ideje, évről évre megpályáztunk egy csodálatos, országjáró interaktív iskolaprogram-előadással. És egyszer csak valamiért már nem kaptunk támogatást.

MN: Mivel foglalkozol még?

KK: A járvány sok mindent megváltoztatott az én életemben is, sok minden másfelé indult el. A Lélekmadár című iskolai előadásunkkal nagyon szeretnénk minél több helyre eljutni, de ehhez az iskolák tanárainak kell leszervezni a meghívásunkat. Az előadásban a gyerekeket összekapcsoljuk a bennük dúló érzésekkel, mert úgy érzékelem, nagyon nagy probléma, hogy azt a sok feszültséget és különböző érzést, amelyek nyilvánvalóan a szülőktől meg a környezetükből ragadnak rájuk, nem tudják sem értelmezni, felismerni, sem feldolgozni: a dühüket, a fájdalmukat, a szégyenüket. Az előadás segít az összegyűlt érzelemmasszát kitisztázni. Tizenöt éve foglalkozom mesékkel, Metamorphoses Meseterapeuta vagyok. A világ népmeséi szimbolikus és archaikus kulcsokkal vannak tele, amelyek önismereti kapukat nyitnak, és a felismerés segít a különböző életszakasz-válságok értelmezésében, feldolgozásában. Mesélek felnőtteknek, gyerekeknek, rendezvényeken, fesztiválokon. Készítettem egy mese CD-t, amely a Spotify-on is fönt van, Mesékbe zárt titkok a címe. Van egy előadásom szülői közösségeknek, abban a mese és a tévé hatásáról és arányáról beszélek. De az idén indítottam egy gyerekcsoportot is, mert a mesék tényleg nagyon sokat segítenek a gyerekeknek, és fontosnak tartom, hogy a szülők is felismerjék, hogy akkor lesz örömteli, sikeres egy gyerek, hogyha a játékokon és a meséken keresztül megtapasztalja, hogy a kudarcot ne végérvényes veszteségként élje meg, hanem képes legyen elengedni, felállni, és újra próbálkozni. Hogy megértsék azt, hogy az életben sokszor meghalunk, és sokszor születünk újjá. Van egy missziónk is: tíz éve kezdtünk el Csángóföldön, Muhospataknál barátokkal összefogva szervezni az ott élő gyerekeknek a Derék Jankó mesetábort, amelyről dokumentumfilm is készült, Bármi legyen, gazdagít címmel. Sokat kaptunk és remélem, hogy valamit adtunk is az ott élő gyerekeknek, akik már egészen kis koruktól kénytelenek felnőtt munkát végezni.

Nincs olyan állami szerv, amelynek ne írtam volna, hogy állandó támogatóra leljek, hiába.

Sok tervem van, amelyeket szeretnék megvalósítani, de épp az önérvényesítés és az anyagba öntés küzdelmes számomra. Az ötvenes éveimhez közeledve a számvetés is aktuális, elérkezett az ideje, hogy átgondoljam, mire van ráhatásom a világban, melyek azok a magok, amelyeket még el tudok úgy hinteni, hogy esetleg szárba szökkenjenek majd, és esetleg a gyümölcseiket még tudjam is élvezni. Egy női csoportot is szívesen indítanék, amelyben a nők egymást segíthetnék, támogathatnák, hogy a bennünk lévő erőt ne egymás ellen, hanem egymásért használjuk.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk