Interjú

„Kerestem és keresem”

Takács Katalin színész

Színház

Manapság a Budaörsi Latinovits Színházban játszik a legtöbbet. Futó és korábbi szerepeiről, a szerepekkel folytatott küzdelmeiről beszélgettünk, és arról az egyetlen szerepálmáról. Persze esett szó a filmezésről is, meg arról, foglalkoztatja-e a visszavonulás.

Magyar Narancs: Az Aliz! című darabban egy 8 éves kislányt alakítasz. Milyen volt egy gyerek bőrébe bújni?

Takács Katalin: Sajnos az Aliz!-t már nem játsszuk.

MN: Ott van még a budaörsi színház repertoárján.

TK: Nagyon kevés előadást ért meg a Covid miatt. Amikor Tengely Gábor, a rendező fölkért rá, volt bennem kétely, de meggyőzött azzal, hogy szerinte megmaradt bennem valami a gyereklány énemből. Ez alapozta meg a próbamunkát. Nagy lelkesedéssel kezdtem neki, de azért furcsa volt, hogy nem a saját koromat kellett játszanom. Előfordult, hogy a próbán nem találtam a helyem, nem értettem, mit keresek ott. De végül is érdekes, izgalmas előadás született. Volt egy-két előadás utáni beszélgetés gyerekekkel. Féltem, hogy nem értik, Aliz miért nagymama korú, de a gyerekek tudnak a legjobban elvonatkoztatni, a képzeletük jobban szárnyal, mint a felnőtteké. Azt mondták, az első pár jelenet után már el is felejtették az életkori eltérést, nem érdekelte őket, hány éves vagyok. Játszottam korábban is gyerekeknek: Mosonyi Aliz Az öreg kisasszony autósmeséi című előadást kisebbeknek szántuk, és akkor is mámorító volt a gyerekek reakciója. Azt szintén egy bábrendező, Varsányi Péter vitte színre.

MN: Máshogy játszol a gyerekeknek?

TK: A szerepet természetesen nem játszom másként, nem készülök föl rá máshogy, csak ha telirakják a kezemet tárgyakkal, amelyeket meg kell személyesíteni, lelket kell adni nekik, amire bőségesen volt példa ezeknél a bábrendezőknél. A gyerekek másként figyelnek, mint a felnőttek. Nagyon édesen reagálnak, kérdeznek, belekiabálnak, fészkelődnek, vagy nagyon-nagyon figyelnek. Ennek mind külön hangja van. Az első két-három előadás tapasztalata alapján szóltam is a beengedő nézőtériseknek, kérjék meg a kísérő pedagógusokat: ne szóljanak rá a gyerekekre, hogy maradjanak csendben. Nekem az a feladatom, hogy ha valamelyik gyerek nagyon merész, tudjak válaszolni a viselkedésére. Ezek nem interaktív játékok, de adekvátnak kell lennie a reakcióimnak. És hát mi lehet annál fontosabb, mint hogy mit adunk át először a gyereknek a színház varázsából.

MN: Az idősebb színésznőknek kevés jó szerep van a drámairodalomban. A két gyerekelőadás példája viszont azt mutatja, hogy egy-egy jó rendezői ötlettel nem a szerepeknek kell megfelelni.

TK: Egyre inkább problémát jelent, hogy kevés jó szerep van, ami passzol az életkoromhoz. Már csak olyanokat szeretnék vállalni, amelyekben örömöm van, értelmét látom. És ha olyan emberekkel dolgozhatok, akiknek ugyanúgy fontos, hogy mit csinálunk, mint nekem. Már nincsenek szerepvágyaim. Azon morfondírozok, milyen jó lenne, ha egy író kimondottan a társulatra írna darabot.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.