Magyar Narancs: Az Aliz! című darabban egy 8 éves kislányt alakítasz. Milyen volt egy gyerek bőrébe bújni?
Takács Katalin: Sajnos az Aliz!-t már nem játsszuk.
MN: Ott van még a budaörsi színház repertoárján.
TK: Nagyon kevés előadást ért meg a Covid miatt. Amikor Tengely Gábor, a rendező fölkért rá, volt bennem kétely, de meggyőzött azzal, hogy szerinte megmaradt bennem valami a gyereklány énemből. Ez alapozta meg a próbamunkát. Nagy lelkesedéssel kezdtem neki, de azért furcsa volt, hogy nem a saját koromat kellett játszanom. Előfordult, hogy a próbán nem találtam a helyem, nem értettem, mit keresek ott. De végül is érdekes, izgalmas előadás született. Volt egy-két előadás utáni beszélgetés gyerekekkel. Féltem, hogy nem értik, Aliz miért nagymama korú, de a gyerekek tudnak a legjobban elvonatkoztatni, a képzeletük jobban szárnyal, mint a felnőtteké. Azt mondták, az első pár jelenet után már el is felejtették az életkori eltérést, nem érdekelte őket, hány éves vagyok. Játszottam korábban is gyerekeknek: Mosonyi Aliz Az öreg kisasszony autósmeséi című előadást kisebbeknek szántuk, és akkor is mámorító volt a gyerekek reakciója. Azt szintén egy bábrendező, Varsányi Péter vitte színre.
MN: Máshogy játszol a gyerekeknek?
TK: A szerepet természetesen nem játszom másként, nem készülök föl rá máshogy, csak ha telirakják a kezemet tárgyakkal, amelyeket meg kell személyesíteni, lelket kell adni nekik, amire bőségesen volt példa ezeknél a bábrendezőknél. A gyerekek másként figyelnek, mint a felnőttek. Nagyon édesen reagálnak, kérdeznek, belekiabálnak, fészkelődnek, vagy nagyon-nagyon figyelnek. Ennek mind külön hangja van. Az első két-három előadás tapasztalata alapján szóltam is a beengedő nézőtériseknek, kérjék meg a kísérő pedagógusokat: ne szóljanak rá a gyerekekre, hogy maradjanak csendben. Nekem az a feladatom, hogy ha valamelyik gyerek nagyon merész, tudjak válaszolni a viselkedésére. Ezek nem interaktív játékok, de adekvátnak kell lennie a reakcióimnak. És hát mi lehet annál fontosabb, mint hogy mit adunk át először a gyereknek a színház varázsából.
MN: Az idősebb színésznőknek kevés jó szerep van a drámairodalomban. A két gyerekelőadás példája viszont azt mutatja, hogy egy-egy jó rendezői ötlettel nem a szerepeknek kell megfelelni.
TK: Egyre inkább problémát jelent, hogy kevés jó szerep van, ami passzol az életkoromhoz. Már csak olyanokat szeretnék vállalni, amelyekben örömöm van, értelmét látom. És ha olyan emberekkel dolgozhatok, akiknek ugyanúgy fontos, hogy mit csinálunk, mint nekem. Már nincsenek szerepvágyaim. Azon morfondírozok, milyen jó lenne, ha egy író kimondottan a társulatra írna darabot.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
