Meglepő, de nem rossz időzítés, mert van összefüggés a mexikói festőnő életművéből kiinduló karneváli hangulatú, a női sors szépségeit és mélységeit megmutató előadás és az öt női szólótáncból kifejlődő, látszólag szerényebb kistestvére között. Összeköti a kettőt rögtön a Frida szerepét alakító kiváló olasz táncos, Eleonora Accalai, a társulat állandó tagja. A leginkább improvizációra építő Múzsák sokkal személyesebbre sikerült: a sokat citált női, illetve istennői archetípusokat vonultatják fel ugyan a szólók, de az öt előadó saját magáról is mesél. Fejükön jelzésszerű fejdísz, Temesvári Zsófia túlméretezett bohócgallérja imbolyog, Pataki Noémi szúrós taraja, vagy Szilvási Anna spártai páfránycsokra kilibben, ők meg viccesen küzdenek, hogy magukon tartsák ezeket. Accalai, talán ukrán népi ihletésű pártája a hosszan lelógó szalagokkal elmélyült, türelmes táncot igényel, Bundschuh Vera szecessziós-indusztriális sisakja pedig méltóságot parancsol. Valóságos diadalmenetek ezek az etűdök. Az öt nő egy következő fejezetben aztán együtt áll, ül, táncol, reagál egymásra. Mintha leereszkedtek volna a földre, feketében, természetes mozdulatokkal. A Lorca-drámáktól a kortárs Gianina Cărbunariu darabjainak hangulatáig sok minden felidéződik az össztánc felé tartva. Érzékeny, különös hangulat áll össze a fináléra, megrendítő emberi történetek gomolyognak elő.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
