Magyar Narancs: 20 milliárdos beruházás lesz az ún. Eiffel-bázis és az operaház felújítása. Az Erkel Színház látványos, de azért mégis csak részleges felújítása 1,7 milliárdba került, nem lett volna költséghatékonyabb inkább ott egy komolyabb felújítást, bővítést végrehajtani?
Ókovács Szilveszter: Az Erkel háta mögé telepített metró komfortzónája ellehetetleníti a terjeszkedést, raktárbázis és gyártóközpont létesítése egy mára teljesen rendbe tett közparkban elképzelhetetlen. A II. János Pál pápa téren legfeljebb a színpadnyílástól a parkolóig terjedő szakasz bontása és újraépítése lehetséges. Tíz év múlva nem is zárkóznék el ettől, azonban két esztendővel ezelőtt az azonnali nyitás volt a legfontosabb. Az intézményi struktúra fejlesztésére volt szükség, hogy a 2007-ben elengedett kezű magyar közönség után nyúlhassunk, nem pedig arra, hogy az átépítés miatt további évekig zárva tartsunk. Egyébként 3-4 évtizedenként muszáj egy történelmi-kulturális alapon álló nemzetnek a legnagyobb intézményébe beruháznia! Az Eiffel-bázis 20 ezer négyzetméteres ipari műemlék csarnokába költözik 11 gyártóműhelyünk, 100 produkciónk 10 milliárdos díszletparkja, 400 ezer jelmez és kellék is oda kerül, valamint két, az operaházéval és az Erkelével megegyező méretű színpad és egy próbára és felvételre alkalmas zeneterem is. Méltatlan, hogy különböző lepusztult lyukakban kell meghúznia magát az Operának, béreltük 5-6 különböző Pest megyei raktárunk mellett a Tivolit, a Bárkát és egy laktanyát is. Most minden egy helyre kerül, átvágjuk a gordiuszi csomót.
MN: De előadásokat is terveznek itt. Nem ésszerűtlen újabb komolyzenei helyszínt létrehozni, amikor az eddigieket is nehéz megtölteni?
ÓSZ: Legfeljebb kísérleti helyszín lesz, maximum 400 fős mobil nézőtérrel. A zenekari árkos próbaszínpad terme akusztikai nonszensz lenne, ha az árok túlfelén nem volna tér, ezért történik mindez, gyakorlatilag nem jelent külön költséget, sőt, valami azt súgja, hogy a X. kerület rá fog majd jönni arra, hogy „kap” egy 1000 négyzetméteres rendezvénytermet. Én inkább megfordítanám a kérdést: arról van szó, hogy ha már építünk próbatermet, ott alkalmanként miért ne tarthatnánk előadásokat is?
MN: Mégis be kell majd vezetni ezt a belvárostól távoli helyszínt.
ÓSZ: Évente összesen 700 ezer látogatót kezelünk színházainkban, bérletrendszerünk révén több tízezres adatbázisunk van, az intézményi marketing látványosan működik. Nem lehet probléma. A Blaháról induló villamos és a Deák térről startoló busz is épp előtte áll meg. Ja, és a kollégák, illetve a közönség számára is jó hír, hogy 250 férőhelyes parkoló lesz a telken: eddig egyik telephelyünkre sem tudhattak autóval érkezni.
MN: Különösen, ha az egyébként valóban izgalmas ipari műemlék együttes többi része is kulturális funkciót kap. Úgy tudom, a Közlekedési Múzeum is érdeklődik a terület egy másik csarnoka iránt, de döntés ezekről még nincs.
ÓSZ: Valóban, döntés az Eiffel-bázisról van, de én is tárgyaltam nemrég a BKK vezetésével. Nagyszerű lenne, ha a szomszédos, szintén hatalmas csarnokban egy afféle „Beszkárt-múzeum” nyílhatna. Össze is dolgozhatnánk hétvégenként, a családok kikapcsolódását szolgálva.
MN: Kormánydöntés van az Eiffel-bázisról, de pénz még nincs, pontosabban csak egy kis összeg a tervezésre. Mikor határoznak a beruházásról?
ÓSZ: Tudomásom szerint a 2015-ös tervekben már van elkülönített összeg, és ha sikerül az anyagokat konzisztensen összeraknunk, Balog miniszter úr akár áprilisban is beviheti a kormány elé. Részéről és a miniszterelnök úr irányából is teljes támogatást érzékelek a projekt kapcsán.
MN: Úgy tudom, nem mindenki lelkesedik, hogy az Ybl-palota helyett Kőbányára kell járnia.
ÓSZ: Most elég, ha én lelkesedem. Borítékolom, hogy a célszerű, felszerelt és világos, nyugalmas és parkos Eiffel-bázis lesz az intézmény oázisa, ahová mindenki vágyik majd a belvárosi turbulenciából. Itt ráadásul egy büszkeségre okot adó ipari műemlék-mentés is készül, hisz ez a szegecselt acélcsarnok a magyar vasút egyik elhagyott szentélye, ahol a hasznosítás mellett a múlt bemutatása és az operai kézművesszakmák oktatása és demonstrálása is megoldható. Ha az operaház aranykariatidás közforgalmi tereiből átlépünk a kiszolgálóegységekbe, sötét, méltatlan, szűkös, sokszor egészségre ártalmas körülményeket találunk velem egyidős gépekkel, amelyek biztonsága és szabályszerű működése miatt ugyancsak nem alszom jól, s ez az Andrássy úti palota tűzbiztonságára is vonatkozik. Lépni kell.
MN: Mikor kerül sor az operaház felújítására?
ÓSZ: A 2017-es vizes vébé nyitógálája még itt lesz nyár elején, sok százmilliós nézettséget remélünk tőle. Azután viszont 10 hónapra muszáj volna bezárni az épületet. Az emlegetett 20 milliárd másik fele a szükséges infrastrukturális és gyengeáramú fejlesztésekre, illetve a teljes színpadi gépészet cseréjére menne. Az akkorra már 34 éve gyártott NDK-s gépek révén az Opera ma is egy Trabantban ül, ennél erősebb képet nem tudok. A most bemutatott Rajna kincsében az egyik süllyedő utca négy indításból egyszer nem indul el, ez így több mint merész. Ha véglegesen megáll, úgy járunk, mint 1979-ben, amikor egy teljes évadot állított díszletekkel játszottak az elődök, aztán négy év zárt állapot jött.
MN: Nem panaszkodhatnak, folyamatosan növekszik az operaház költségvetése, idén 9,3 milliárd forint.
ÓSZ: Igen, örülünk a felívelő tendenciának, és ez még mindig az ötöde sincs a párizsi operaházénak.
MN: Hasonlókat mondhatna el a többi kulturális intézmény is.
ÓSZ: Ők azonban nem dolgoznak folyamatosan sztárgázsit kérő külföldi művészekkel, nem az állami reprezentáció terei, és talán az európai élvonal ambíciójának terhe sem nyomja mindegyikük vállát. És azt se feledjük, hogy egy nagy gödörben ér minket a felívelés: a jelen összeg reálértékében a 2001-es támogatás 80 százalékát még mindig nem éri el, mi pedig most kétszer annyit hozunk ki belőle.
MN: 2001-ben egy súlyosan alulfinanszírozott intézmény radikális művészi és szervezeti megújítása volt a cél, ami egyébként csúfos kudarcot vallott. A következő kormányok aztán igyekeztek visszavenni a támogatást, amit a későbbi vezetés már beépített a bérekbe. Súlyos konfliktusokhoz vezetett mindez, részben ezért lett az operaház a magyar kultúra beteg embere. Nem biztos, hogy érdemes ezt origónak venni.
ÓSZ: Szerintem pedig természetes, hogy az első Orbán-kormány egyik döntésére utalok vissza. Hogy utána ki és mit szúrt el, az egy másik ügy. De mi nem ide térünk vissza, bár nőttek a juttatások, azokat nem építjük be a bérekbe. Ráadásul kétszer annyi produkciónk van, mint 2001-ben. 1600 közalkalmazott és szerződéses munkatársunk van, a külföldi szólistáknak, karmestereknek pedig nemzetközi szintű gázsit kell fizetnünk. Számos olyan, tizedekkora létszámmal működő vidéki színházat ismerek, amelynek az összköltségvetése egymilliárdon felüli.
MN: Ön is elkezdett egy strukturális átalakítást, de mintha félbemaradt volna. A magánénekesek közalkalmazotti státusza megszűnt, de a többi területen megmaradt ez a munkáltató szempontjából rugalmatlan forma. Mi szegte a kedvét, talán a magánénekesek tiltakozása?
ÓSZ: Fejben továbbmentem, a következő lépés a műhelyek kiszervezése lett volna. De végül rájöttünk, hogy ők és a zenekar, az énekkar az intézmény végtagjai, ezeket nem vághatjuk le, mert hosszú távon sokkal drágább lenne, ha mint szolgáltatásokat a piacról vennénk meg – és nem jó, ha magatehetetlenségünkben függünk a betegszállítótól. Más eset az énekes szólistáé: ahány pálya, annyi minőség és hossz, akár egyik évről a másikra elkophat a torokban egy-egy alkatrész.
MN: Épp azért, mert – az ön szavaival – kopó alkatrészekből áll az ének- és balettművész, érthető, hogy amikor túl van a fénykorán, védi őt egy közalkalmazotti státusz.
ÓSZ: Ez kérdésnek persze jó, ugyanakkor kétlem, hogy ön megkegyelmezne, ha azzal védekeznék előadás után, hogy szociális foglalkoztatóvá tettem az intézményt, úgyhogy minden esztétikai és szakmai elvárást kéretik ejteni. Az Opera az ország zenei és táncéletének a válogatottja, ahol ma már Magyarországon igen tisztességesnek mondható illetményért és honoráriumért dolgoznak. Egyébként az egykori közalkalmazott magánénekesek legtöbbje ma is a társulat része, akik pedig kikerültek, néhány kivételtől eltekintve igénybe tudták venni az előre hozott szakmai nyugdíjat.
MN: Ugyanez történik most a balettban, ahol egészségügyi és szakmai vizsgát kellett tenniük a művészeknek, akik közül sokan megalázónak érezték a procedúrát.
ÓSZ: Állapotfelmérés volt, testsúly, testmagasság, vérnyomás és testzsírindex. Nem hiszem, hogy ebben bármi megalázó lenne, magam is végigcsináltam, mintegy öt percig tartott, csak az üzemorvos volt jelen. Ezenkívül pedig egy balettórát tekintett meg a nemzetközi bizottság, ami pedig naponta van. Ha egy színpadi ember számára gondot okoz, hogy nézik, ott már nagyon súlyos a probléma, ráadásul egy balettművésznek teste minden porcikájáért tudnia kell vállalni a felelősséget.
MN: Azt mondják, a balettigazgató egyszerűen el akart küldeni néhány embert, és csak ezért találták ki mindezt.
ÓSZ: Badarság. A törvényeket nem mi találjuk ki, a minősítés lehetséges és szükséges forma.
A balettigazgatónak eleve van jogköre, hogy ne újítson meg szerződést, vagy ha már határozatlanra váltott, akkor felbontsa. De el akartuk kerülni, hogy elfogultsággal vádolják, ezért állítottunk fel nemzetközi zsűrit. Kevesen gondolnak bele, de egy táncos alaki vagy technikai alkalmatlansága még csak nem is magánügy. Szétverheti a gondosan beállított karjelenetet, vagy egészségkárosodást okozhat a partnerének, ha teszem azt, túlsúllyal kell felemelni. Egyébként tíz százalék alatti azok száma, akik nem feleltek meg, az áprilisra kiírt próbatáncra pedig máris háromszázan jelentkeztek, elképesztő a külföldiek érdeklődése. Színvonalas, de volumenében már nem elégséges a hazai utánpótlás, ezért kell külföldieket is alkalmaznunk, amiért szintén megróttak egyesek. Számomra nagyon fontos a magyarságom, ugyanakkor a minőség nem eshet, és egy operaházban tűrhetetlen a xenofóbia. Rendezés, koreografálás, éneklés, tánc, karmesterség, komponálás mind nemzetközi műfajok: ha jól válogatunk, az épp a magyar közönséget szolgálja.
MN: Az Erkel Színház bezárása előtt jó félházzal ment, pedig akkor sem voltak az egekben a jegyárak. Mennyire sikerült ezt feltornászni?
ÓSZ: 2001 és 2005 között én feleltem az eladásokért, de nemcsak ezért nem engedem bántani az akkori félházakat. A színház 2000 szék feletti kapacitású volt, ha 60 százalékon ment, az már egy csurig töltött operaháznál is több nézőt jelentett. Ma ügyesebbek vagyunk, az Erkel 70 százalékos átlagon megy, sokszor egy tűt sem lehet leejteni, kortárs daraboknál természetesen kevesebb a néző. De nem adom fel ezt a kombót, az Erkel népének is kell progresszió, itt nevelkedik az operaház közönsége is.
MN: Az Erkel megnyitásával megkétszereződött a nézőszám, ám a saját bevételek nem ilyen arányban nőttek. Úgy tudom, jegyáremelést terveznek az operaházban.
ÓSZ: A napi jegyek árát emeljük 25 százalékkal, de a döntően magyar nézők kezébe kerülő bérletek ára nem nőtt, és gyűjtőkártyákkal ők majd a napi jegyet is olcsóbban vehetik, még az ideinél is kedvezményesebben. A jegybevétel is nőtt félmilliárddal, 1,2 milliárdról 1,7 milliárdra. Tavaly végre a tao-keretünket is sikerült feltölteni.
MN: 33 bemutatót tartanak az évadban. Nem luxus másfél hetente premiert tartani? Iszonyatosan megterheli a büdzsét, a művészeket, a műszakot…
ÓSZ: Ha egy színház él, pezseg, az szerintem alapeset, végképp nem baj. A 33 bruttó szám, valójában 15 teljes nagytermi estét jelent, vannak benne nyári produkciók, előbemutatók, egyfelvonásosok, kamaraművek is. De tény, hogy szeretnénk sok törzsdarab muzeális rendezését is lecserélni.
MN: Pedig ezeket szerette a közönség.
ÓSZ: A maga idejében biztos. Hadd éljek megint egy képpel: a nőt, akit szeretünk, nem egyféle ruhában és hajjal akarjuk látni.
Ő maga nem változik, de más-más arcát mutatja, más-más vonását emeli ki egy-egy átöltözés. Az opera szépséges női testhez hasonlatos, amely megfullad, ha mindig ugyanabban kell megjelennie – ki tagadhatná hát el jogát a változásra? Nem normális dolog, hogy 30 éves rendezésekkel legyen tele egy ház, más műveket meg harminc éve elő sem adtak. Három évig tart ez a nagy menet, 2017-re megújul a repertoár, és mire az operaház újranyílik, beállunk egy szellősebb, évi 10 bemutatós üzemre.
MN: Nekem hiányzik egy olyan művészeti vezető, mint Kovalik Balázs volt, aki nagyon erős művészi világával markáns arcot ad a háznak.
ÓSZ: Nekem nem. Balázs más helyzetben volt itt, felette egy – keresem a szót – expolitikus igazgató ült, így övé maradt a művészeti munka. Én nem Vass Lajos vagyok (aki államtitkárból lett az operaház miniszteri biztosa, majd főigazgatója 2006 és 2010 között – a szerk.); ha művészként nem dolgozhatnék az évadterven, nem csinálnám az egészet. Tudatosan törekszem arra, hogy az operaházban a legkülönfélébb rendezői világok megjelenjenek, és ceterum censeo: Balázs is mindig kap hívást, csak nem jön.
MN: Ugyanakkor néha mintha a politikai kiegyensúlyozottságra is ügyelne. Alföldi Róbert mellett meghívja Eperjes Károlyt is gyorsan. Oberfrank mellett Mohácsit…
ÓSZ: Sokaknak bizonyára kínos szembesülniük azzal, hogy minden oldalon keletkezik érték, és mi egy nemzeti intézmény dolga, ha nem az, hogy e kincseket gyűjtse? Szerintem normális dolog, hogy ezek a művészek egy színházban dolgoznak. Se irányszínház nem vagyunk, se ideológiailag besorolható hely, Alfölditől Vidnyánszkyig hosszú az alkotói abc, minden évben több külföldi alkotónk van, nyitott európai ház lettünk. És üdítően színes tőlük a hatalmas repertoár.
MN: Érdemes konkurálni a Müpa Wagner-napjaival?
ÓSZ: Alberich lemondhatott a szerelemről, mi nem a Wagner-játékról. Ebben a házban mutatta be Gustav Mahler egykor A Rajna kincsét és A walkürt. Fischer Ádám egykori fő-zeneigazgatótól nem volt elegáns kivinni innen a Ringet, de ma már ez történelem. A magyar kultúra gazdagsága fénylik fel ebből: zenekarunk, énekkarunk, számos szólistánk játszik ott is, mi pedig nem júniusban adjuk a műveket, és eddig vártunk a tetralógia felépítésével. Béke van a Müpával és együttműködés.
MN: Bár mostanában inkább az előadásokról írnak az újságok, azért voltak botrányok bőven. Érdemes volt perrel fenyegetni Christoph von Dohnányit?
ÓSZ: Négyéves ügy! Dühített, hisz az Operának semmi köze nem volt ahhoz az okhoz, az Új Színházhoz, amiért Dohnányi lemondta a fellépést.
MN: Volt per?
ÓSZ: Végül nem, a maestro 86 éves, és nyilván telebeszélték a fejét. Sokkal inkább neheztelek arra a magyar zenei potentátra, aki még a helyére beugró, a zenekari hangversenyt így megmentő román dirigenst, Ion Marint is le akarta beszélni a fellépésről. Van, akik számára az a legjobb, ha a helyzet a legrosszabb.
MN: Tokody Ilonát egy meccsre beszaladó meztelen férfihoz hasonlította.
ÓSZ: Szívesebben beszélnék a tegnapi Ariadné-előadás mozgatórugóiról, semmint poros esetekről. Természetesen mérgemben mondtam, és nem róla, hanem a magatartásáról. Ilona bulvárfotóssal összebeszélve meghekkelte a friss díjaink első átadóünnepségét, ezzel a teljes sajtót sikerült elterelnie. Az ellenem indított pert közben elvesztette, viszonyunk korrekt, hamarosan dalestje lesz az operaházban. Tegyük már ki a pontot.
MN: Tokody akciója a magánénekesi tár megszüntetésével függött össze. Azért küldte el fegyelmivel Rácz István basszistát is, mert emiatt panaszkodni mert a sajtóban.
ÓSZ: Nem lehet az Opera ellen hadat viselni, amikor valaki a kenyerét eszi.
MN: Rácz István két évet töltött el az operaházon kívül, most azonban énekel itt is. Visszahívta?
ÓSZ: Igen, én kezdeményeztem, hogy kapjon szerződést.
MN: Jól viselkedik?
ÓSZ: Teszi a dolgát, próbál, énekel, mi fizetünk. Bennem nincs harag, itt is minden a helyére került.
MN: Héja Domonkost már ön hozta a házba fő-zeneigazgatónak – ő fellázadt ön ellen.
ÓSZ: Domos nem lázadó típus, fegyelmezett fiú, még ha utóbb voltak is vitáink, ezt a tényállítást vissza kell utasítanom. Amiben nem értettünk egyet, az a tervezés és a zenekar bővítésének kérdése.
MN: Kevesebb danubiással?
ÓSZ: Nem az általa alapított együttes ellen volt kifogásom, a mai napig kapnak tőlünk megbízásokat. Ám a törvény szerint ragaszkodtam a próbajátékhoz, hisz a legjobbakat akartam a ház zenekarába. Egyébként teljesen jogszerűen váltunk el, illetve ezt nem is hívnám válásnak, hisz Domost ötéves karmesteri szerződés köti a házhoz. Ha a tegnapi előadásról beszélgetünk, elmondhattam volna, hogy épp ő vezényelt.
