„Cuki, ahogy megy a koporsójával"

Kálmán Eszter rendezett már színházi előadást színészek nélkül, most Nosferatu történetét viszi a Trafó színpadára egy színésszel.

magyarnarancs.hu: Nem túl gyakran látni színházban vámpírtörténetet. Te miért akartad megcsinálni az N mint Nosferatut?

Kálmán Eszter: Mindig olyan sztorit keresek, ami elmesélhető képekben, epizodikus szerkezetűvé alakítható, és ennek érdekében egyszerű, már-már butácska is. Folyamatosan gyűlik a képanyag a fejemben, és ha egyszer csak hallok vagy látok egy motívumot, ami összepattintódik ezzel, abból lehet majd előadás. Másrészt szeretem a Nosferatu figurát, különösen a Murnau-verzióban: tetszik, hogy van egy ikonikus horrorszimbólum, aki közben megejtő és szomorú lény – kifejezetten cuki, ahogy megy a koporsójával a hóna alatt… Szerethetőnek látom, és átérzem a magányát; egy pillanatig nem félek tőle, inkább sajnálom. Azt gondoltam, ezzel a magánnyal lehet valamit kezdeni a színpadon. Elég régi az ötlet, már sok sikertelen pályázatot megjárt. Még a mostani előadás is egy sikertelen pályázat eredménye; az egészet a Trafó finanszírozza.

magyarnarancs.hu: Amikor sokadszor dobták vissza a Nosferatu-pályázatodat, nem érezted úgy, hogy akkor tényleg nem érdemes vele foglalkozni?

 

Fotó: Sióréti Gábor

KE: Egyáltalán nem. Egyrészt azért, mert – anélkül, hogy belemennék a kultúrpolitikába – nem feltétlenül kell a kísérleti formákat államilag támogatni. Ez persze nekem fáj, mivel én ezzel foglalkozom, de picit mégis értem: ha egy kis halmot kell szétosztani, logikus, hogy abból kevésbé akarnak a lutrira adni. Ez így a helyén van, ha a Trafó meg azt mondja nekem, hogy mivel mi szeretjük a lutrit, gyere és kísérletezz. Másrészt azért sem adtam fel, mert ha az emberben mozog, dolgozik valami – és inkább nem mondok erre egy csúnya példát –, annak ki kell jönnie, még akkor is, ha a világ körülöttem nem akarja így.

magyarnarancs.hu: A tömegkultúrában jó ideje reneszánszukat élik a vámpírok. Követted az újabb és újabb sztorikat?

KE: Lelkifurdalásom lett volna, ha egyáltalán nem követem, de igyekeztem ezt a dramaturgomra bízni, mert én ki nem állhatom a Twilightokat, Underworldöket. Csak a klasszikusokat tudom elviselni, bár a Hétköznapi vámpírok tényleg csodálatos. Talán Coppolla Drakulájánál húznám meg a vonalat, bár újranézve kicsit már az a megvalósítás is nevetségesnek tűnt.

magyarnarancs.hu: Mondtad, hogy rendezőként mindig képekben gondolkozol. Miért?

KE: Az előadás minden eleme egyformán lényeges, de ami igazán fontos, hogy ezek – a zene, a hang, a vizualitás – hogyan erősítik egymást. Mi van, ha kiveszed a színészt a produkcióból? Minden területnek önmagában el kéne mesélnie ugyanazt a történetet; úgy kéne gondolkodnia a fénytervezőnek, hangtervezőnek, zeneszerzőnek és mindenkinek, hogy ezeknek is meglegyen a dramaturgiája. Engem az érdekel, hogyan tudnak ezek az elemek hangsúlyosabbak lenni a szövegnél vagy a színésznél.

magyarnarancs.hu: Mennyire van jelen szerinted ez a gondolkodásmód a mai magyar színházban? Én sok előadásban úgy érzem, mintha a látvány lenne a legkevésbé fontos, vagy csak egysíkú, jól bevált sémát követnek a díszletek ahelyett, hogy önmagukban is közölnének valamit.

KE: Nem tudom, hogy ez mennyire a tervezők hibája, és mennyire a magyar színházi ízlésé és gondolkodásmódé. Nem tudom, mennyire erőltetik a tervezők, ha valamit kitaláltak, vagy inkább kivitelezői státuszba kényszerülnek. A rendezői koncepcióba sokszor nem fér bele egy bátrabb absztrakció, és ezzel egy tervező nem tud mit kezdeni, hiszen mégiscsak a rendező előadásáról van szó: ha ő azt mondja, hogy ne absztrahálj, akkor nem absztrahálhat. A magyar színházi nevelés még mindig ugyanolyan, mint évtizedekkel ezelőtt: amíg ugyanazok az atyaúristenek, addig minden Ibsen-darabban nappalit fogsz látni kerttel a háttérben, és ennyi. Olyan, mintha hiányozna a színházból egy vagy két generáció. Hol vannak a Schillingék, Pintér Béláék utáni korosztályok? Már nekik kéne az atyaúristenek helyében lenni.

 

Fotó: Sióréti Gábor

magyarnarancs.hu: A saját előadásaid közül melyiket tartod a legsikerültebbnek?

KE: A Hamupipőke volt a legsikeresebb, azt a mai napig emlegetik. De én azt érzem, hogy a szakma által nem szeretett Justine sokkal komplexebb, komplettebb, egységesebb és komolyabb munka volt. Sajnálom, hogy ezt mások nem így látják. Kezdek hozzászokni, hogy az én színházi gondolkodásom nem feltétlenül kompatibilis a színházi szakmáéval; érdekes módon a civil nézők nagyon szerették a Justine-t – és ezzel nem azt mondom, hogy mainstreamet szeretnék rendezni. Sőt, a szakma nagy része el sem jön az előadásaimra, szóval igazából nincs miért küzdenem. Nem beszéljük ugyanazt a nyelvet.

magyarnarancs.hu: Szerinted miért nem?

KE: A Hamupipőkére színészbarátaim mondták azt, hogy nem jönnek el, mert ellentétes az elveikkel. (Az előadásban nem szerepeltek színészek, sem más élő emberek – K. B.) A rendezéseim nincsenek színháznak se tartva; ez valami UFO-műfaj. Nem képzőművészet, nem színház, hanem valami köztes terület: a képzőművészeknek nem eléggé képzőművészet, a színháziaknak nem eléggé színház. A Justine-re valamivel többen eljöttek a szakmából, mert kíváncsiak voltak benne a színészekre. Szerintem ez a nagyon primitív vezérelv áll az egész mögött, ami a gondolkodásmódot is minősíti. Nem vagyunk nyitottak a másra.

magyarnarancs.hu: Ha a civil nézők szeretnek, akkor meg tudsz békélni mindezzel, vagy ott van benned a vágy arra is, hogy a szakma is elismerjen?

KE: Ott van, de inkább csak elszomorodom attól, hogy még mindig ez a helyzet. De nem akarok nyavalyogni; ez biztos engem is minősít, én is hibás vagyok. El kell fogadni, ha amit és ahogyan én nagyon szeretnék elmondani, az senkit nem érdekel az alkotótársaimon kívül. De amíg az emberben dolgozik a vágy, addig muszáj egy picit eltartania magától az elvárásokat. A Justine után nagyon beteg lettem; olyan dolgokat mondtak nekem, hogy a második előadáson már alig bírtam bent maradni. Muszáj egy falat építeni magam köré, amire néha fel kell másznom, ki kell néznem, és ha nagyon szar, amit látok, akkor anyázva visszamászom.

magyarnarancs.hu: Az idei POSZT programjában egyetlenegy rendezőnő sem szerepel, de amúgy sem kimondottan tükrözi a társadalom nemi arányait a színházi szakma. Bristolban tanultál performanszrendezést – Angliában más a helyzet?

KE: Angliában szörnyet halnak, ha azt mondod, a Színművészeti Egyetemen négyévente indul rendező szak, ahová öt fiút és egy lányt vesznek fel. Ilyenkor azt érzik, hogy egy barbár országból jövök; egyszer megkérdezték, hogy kenuval jöttem-e, mint az ősemberek. Ez nagyon gáz. És megint csak a színházi nevelésből jön. Nem nevelnek ki női rendezőket, mert fel sem veszik őket. Biztos van abban valami, hogy abban a korban, amikor felvételiznek, a lányok máshol tartanak a gondolkodásmódban, nem tudom. Én legszívesebben szétrobbantanám az egyetemet. Mondjuk, most sokan fáradoznak ezen, de pont nem nekik kéne.

Az N mint Nosferatu premierje május 15-én, pénteken lesz a Trafóban, ahol másnap, szombaton is játsszák.