Hogy mit is akar a KVTársulat ma a színpadon pont ennek a filmnek az előhúzásával üzenni, az mindvégig kérdés marad. A párbeszédek kifogástalanok, a színészi teljesítményekbe – különös tekintettel a címszerepet játszó Dankó Istvánra és az anyát, eladónőt, főnök feleségét egyaránt játszó Urbanovits Krisztinára – nem lehet belekötni, de a figurák a kiüresedés felé tartanak egy idő után. Talán pont azért, mert az eredeti forgatókönyv igen pontos, nincs meg benne az a fajta hiány, amelyből Ördög Tamás rendezőként általában csodát tud teremteni. A filmet is parodizáló fád színészi beszéd eleinte virtuózan szellemes, csak sajna nem tud átfordulni tragédiába. A hetvenes éveket idéző, elrajzolt jelmezek, kellékek sem mementónak, inkább szimplán vicceskedőnek tűnnek.
R. úr, a főhős műszaki rajzoló egy tervezőirodában. Az élete teljesen hétköznapi a szokásos vitákkal, nosztalgikus összejövetelekkel, sok-sok cigarettával, lusta és sokat beszélő feleséggel, más kellemetlen nőkkel, gyerekkel. Boldog is lehetne, de ehelyett egyszer csak kivetkőzik magából és kiirtja a családját, plusz egy szomszédasszonyt, majd bemegy a munkahelyére és felakasztja magát – a film szerint. Az előadásból viszont egyszerűen eltűnik a főszereplő tragédiája. Ám ezen gondolkodni nem volt időnk, mert az SZFE tüntető diákjai meglepetésként (és teljesen jelenésszerűen) bevonultak a tapsrendre, gyönyörűt énekeltek maszkban, majd eltűntek a semmiben. A fortyogó jelenünk, sorsunk vonult át egy pillanatra a színen. Sokkoló volt.
HPS Kultszalon, szeptember 2.
