Az emigráns – Hová lett Kovács Kristóf?

Egykori társunk és mindenkori barátunk a színház különös világába távozott közülünk, mi meg csak ámulunk kalandjait hallgatván.

Az idei Kaposfest egyik legfurcsább előadása a Lukáts Andor rendezte „A katona története, elbeszélésre, játékra és táncra” című produkció volt. Igor Sztravinszkij 1918-ban komponált zenéjére interjúalanyunk írt új szöveget.

magyarnarancs.hu: Hogyan lettél újságíróból színházi ember?

Kovács Kristóf: Az az igazság, hogy nem a Narancstól jutottam a szövegkönyv- és egyéb íráshoz, hanem fordítva: valaha a Színház- és Filmművészeti (akkor még) Főiskola dramaturg szakára jártam, de harmadik évfolyamosként, az akkori politikai helyzet (1982-ben járunk) és egy házasság következtében disszidáltam. Svédországban aztán elvégeztem az ottani főiskola színházrendezői szakát, de rettenetesen éreztem ott magam, így amikor elért egy állásajánlat, hogy szegődjek el újságírónak Münchenbe, kapva kaptam rajta. Aztán, amikor 1990-ben hazajöttem, a Narancs háza táján kötöttem ki, ami életem egyik legjobb, ha nem a legjobb korszakára sikeredett ugyan, de mindig vissza akartam térni az eredeti szakmámhoz. Írom a dolgaimat, ezeket időnként bemutatják, gyakorlatilag visszhangtalanul, számomra mégis ezer örömöt adva. Sőt időnként a megélhetés látszatát is: a tavalyi évet például egy filmforgatókönyv-fejlesztés örve alatt, a Filmalap támogatásával töltöttem el. Van még hátra pár évem: ezeket az életművem készre csiszolásának szeretném szentelni. Ez utóbbinak egyik pillére egy filmforgatókönyv(terv), amely most várja a Filmalap szíves döntését. Igen közérdekű kérdésről szól: rólam, hogy mi lett volna belőlem, ha nem disszidálok, hanem elvégzem a dramaturg szakot, és utána beállok III/III-as besúgónak. Az utóbbi három évet pedig a másik pillér, egy tragédia írásával töltöttem, amely ott kezdődik, ahol a Hamlet véget ér, és a végén mindenki meghal, viszont hiányzik még belőle másfél felvonás. Ezt mindenképpen szeretném befejezni.

magyarnarancs.hu: A budaörsi Latinovits Zoltán Színházban októberben kezdtétek próbálni és hamarosan bemutatjátok Harold Pinter Hazatérését. Dramaturgként mit tettél hozzá Pinterhez, illetve mit vettél el belőle?

KK: A Hazatérés: jelenetek a pokolból. A nők nélküli pokolból, ahová egy szép napon beállít a nő, és – ahogy ilyenkor szokás – minden a feje tetejére áll, Lucifert megpuccsolják, a pokol lidércnyomásos rendje megbomlik, és egy új, még a korábbinál is szörnyűbb Rend veszi kezdetét. Hamvai Kornél fordítása briliáns, úgyhogy a szöveggel nincs nagy gond, húzni kell belőle ott, ahol Pinter, széles jókedvében bizonyára, elvész a részletek, illetve a mára értelmezhetetlenné vált brit sajátságok között. A dramaturgi munka dandárját itt a mondatok elemzése adja, a mögöttes tartalmak kisilabizálása: Pinter nagy mestere a mögöttes tartalmaknak. Az öt férfi pöszmögése és a nő világos, megfellebbezhetetlen tőmondatai mögött igen nyugtalanító szakadékok incselkednek. Lukáts Andor, Szalay Mariann, Ilyés Róbert, Dióssi Gábor, Nagy Dániel Viktor játsszák a szerepeket, a rendező Berzsenyi Bellágh Ádám.

magyarnarancs.hu: A Latinovits-társulat a színházi otthonod?

KK: Állandó dramaturgja lettem a színháznak, büszke közalkalmazott. Örülök, hogy társulatban vagyok. Színházi embernek a társulata a hazája, és amíg hazája van az embernek, mindig ott kínálkozik minden végső megoldások, minden öngyilkosságok legszelídebbike: az emigráció. Ezt saját tapasztalatból tudom, voltam már emigráns, és soha olyan közel a hazámhoz – legyen az bárhol is – nem voltam még, mint akkor. Honvágyam is van az emigráció után. Külön öröm még, hogy a Latinovits Színház mostanában alakul, ölti magára az arculatát, tehát van egy – mikroszkopikus, de mégis – esély arra, hogy ott hagyhatom a kézjegyemet.

Fotók: Sióréti Gábor

magyarnarancs.hu: Szerzői jogi és morális értelemben is kérdezem: mekkora szövegváltoztatást, darabmódosítást engedhet meg magának egy dramaturg?

KK: Nem szabhatja át a művet, amin dolgozik, és a saját gondolataira a kutya sem kíváncsi, ugyanakkor, amibe belenyúlnak, abba bele van nyúlva, egy vessző eltérítése is kiadós változásokat okozhat. A dramaturg apró részleteken változtathat mindössze, de az is igaz, hogy az egész az olyan, hogy apró részletekből áll össze. Vagy nem áll össze. A vezérfonal azonban, amelynek mentén a dramaturg a megdicsőülés vagy ennek ellentéte felé igyekszik, mégiscsak az, hogy a művön nem változtatunk, se jogunk, legyen az szerzői vagy emberi, se okunk nincs rá. Ha változtatni akarunk egy művön, akkor az a leghelyesebb, ha nem adjuk elő, úgy mindenki jobban jár.

magyarnarancs.hu: Mi késztetett arra, hogy Charles Ferdinand Ramuz katonatörténetes szövege helyett újat írj Sztravinszkij zenéjéhez?

KK: Az a hegedű, amely a második tételben megszólal. Így nem egy ember hegedül, hanem az ördög. Ezt hallottam ki belőle, és motoszkált bennem, hogy Ramuz nem azt írta meg az A katona történetében, mint amit Sztravinszkij a zenében. Épp hogy csak átlapozott, viszont nagyon szép orosz népmesék, de főleg a zene – önkényes – interpretálása alapján nagyjából tíz-tizenöt, szerelmi bánattól és politikai undortól sötét éjszaka mélyén született az én történetem. A lényege abban foglalható össze, hogy a háború megöli a szerelmet, és a szerelem hiánya háborút szül. Van egy ember, aki túlélte a hadviselést, és úgy érzi, előtte az élet, elindul azon az úton, amely akár a mennyekbe is vezethet. Megy, mendegél, de van egy ördög, aki csábítja, és elindul ezek felé a lehetőségek felé. A legvégén veszi észre, hogy a pokolba érkezett. Hiába vagyunk a 21. században, és hiába hisszük azt, hogy ez a század más lesz, mint a többi, mindannyian a 20. század gyermekei vagyunk, és az a század a halálok százada. Ez a mese olyan történelmi pillanatban játszódik, amely éppen két háború között van. Tulajdonképpen minden történelmi pillanat arról nevezetes, hogy éppen két háború között van.

magyarnarancs.hu: Az EU tán legfőbb érdemeként hetven éve nem dúl kontinensnyi háború.

KK: De volt egy szubkontinensnyi, és most kezdődik egy másik, Ukrajnában. A Közel-Keleten folyamatos a háborúsorozat. Az első, a második és a harmadik világból kettő összeolvadt, már csak első és harmadik van. A mi első világunk, amelyben szép dolgokat írunk a háborúról és a szerelemről, többet fogyaszt, mint amennyit termel. Azért tudjuk fenntartani, mert a katonai erőnk elegendő ahhoz, hogy a harmadik világ jóval többet termeljen, mint amennyit fogyaszt. Ez a helyzet egy idő után kényszerűségből megváltozik, hiszen aki termel, az többek között fegyvert is termel. A fehér europid embernek mint a világ önmaga által kikiáltott urának meg vannak számlálva a napjai. Annyit tehetünk, hogy tisztességes gondolkodással, a világra figyeléssel próbálunk létezni. Csak a saját életünkön változtathatunk. Mint egyének.